A bátyáim és én

A bátyáim és én
A legnagyobb, a legcsendesebb, a legigazabb, a legtávolibb, a legkedvesebb, a leggyorsabb és én

A könyv Bart Moeyaert hat fiútestvérével átélt gyermekkori kalandjairól szól. Először 2000–ben jelent meg harmincegy kis történettel. A következő kiadások folyamatosan új történetekkel bővültek. A 2002–es kiadásban tizenegy, a legújabb 2010. februárban kiadott 'felnőtt' könyvben hét újabb  kalandot olvashatunk. A hatodik, 2005–ös kiadás egy cd–vel együtt jelent meg, amin maga az író olvas fel néhány történetet.

A történetek teljes mértékben önéletrajzi ihletésűek, de olyan formában megírva, hogy az olvasó akár saját gyermekkori élményeit is felismerheti bennük.

A történeteket a legkisebb fiú meséli egyes szám első személyben, és testvéreit sohasem szólítja nevükön. A névtelen szereplők sokszor különleges képességiek által válnak megnevezett személyekké, például: „az egyik bátyám, aki a fülkagylóját a fülébe tudta gyömöszölni és erre gyakran meg is kértük…”

Egy érzelmekkel teli könyvről van szó, de ezeket az érzelmeket legtöbbször a szavak és a sorok között fedezhetjük fel. Ugyanakkor a humor is jelen van a könyv minden egyes oldalán.

Bátran ajánlom mindenkinek ezeket az izgalmas, kedves kis történeteket.*

A magyarra fordított történetek közül 10, a kiadó és a szerző engedélyével itt olvasható:

Velünk született tudás
A pipa
Pérdekádé
Fő az egészség!
Találmányok
A király nálunk járt
Sötétség
Mégsem
A szörny
A lány, aki melegséget hozott


* Kelemen Ágnes szakdolgozatából adaptálva

Források (hollandul):
Broere - Bart Moeyaert Homepage
Eric Vanthillo: Pluizuit leest en bespreekt kinder-en jeugdboeken
NRC Boeken: Wie het langst zijn adem kon inhouden

Interjú a fordítási projektről (magyarul): Mindenki hozta a maga stílusát

Sötétség - Het donker daar

Részlet A bátyáim és én (Broere) c. könyvből, 93-95. o., Uitgeverij Querido, Amsterdam, 2010

Sötétség

Édesanyánk az én kedvemért szorosra tűrte be az ágyneműt, így jó sötét lett a takaró alatt. Koromsötét, különösen az ágy végében. Az a kevés levegő ott sűrű és meleg volt, és amikor lábamat felhúzva és karomat összetéve összekuporodtam, mint egy teknősbéka, olyan fülledt lett a levegő, hogy nem lehetett kibírni.

Amikor majdnem túl késő volt, amikor majdnem megfulladtam, amikor majdnem becsináltam a félelemtől, mert azt hittem, hogy nem fogok időben friss levegőt kapni, jöttek a bátyáim és megmentettek a sötétségtől. Kiabálva beviharzottak a szobába, rám ugrottak, lökdöstek és ráncigáltak, miközben én — mint egy kisbaba az anyja hasából— az ágy fejénél feltűntem és levegő után kapkodtam.

— Él még! — mondta ekkor mindig az egyik testvérem, aki ezzel magyarázta, miért ért fülig a szám. Az arcom vörös volt és ragyogott a hőtől és a mennyei dicsfénytől. Egész testem bizsergett, belül ujjongtam, mert még éltem, és még éltek a bátyáim, és hallottam, ahogy édesanyám pakol a konyhában, tehát még élt ő is.

Eközben kirohantak a testvéreim a szobából, kattogtak, mint a gépfegyverek és néha hangosabban: dörögtek, mint a bombák, amik nem sokkal egymás után felrobbantak, és pár másodpercen belül hatalmas pusztítást végeztek a lépcsőfordulóban és a szomszédos szobákban. Ott feküdtek hatan, legtöbbször felborult székek alatt, mozdulatlanul, mintha meghaltak volna, miközben nekem a hasamat kellett fognom a nevetéstől.

Ha anyánknak nem volt túl sok dolga, dúdolva feljött, megállt a legfelső lépcsőfokon és megrémült a hullák látványától. Meggyőző volt.

— Jaj, jaj, jaj! — kiabált, arcát a kezébe temette, majd felkiáltott, hogy széttépi a szívét a bánat, jaj, jaj, jaj, mindegyik fiamat elvesztettem, de amikor meghallotta, hogy kuncogok, megkönnyebbülten  felsúhajtott.

  — Mégiscsak van egy, aki még él! — mondta ekkor.

Mindig besétált a csapdába. Mindig sikoltott egyet, amikor a testvéreim hirtelen felugrottak és azt kiáltották, hogy támadás.

— Feltámadás — mondta édesanyánk és ugyanazt értette alatta, és semmi sem nyomhatta el az örömünket. 

Élveztük, hogy még élünk, és ezt ki is mutattuk neki átkarolva a lábát, de egymást is átöleltük vagy vaktában belecsíptünk egymás karjába vagy lábába, mert akinek fáj valamije, az nem álmodik.

De ez nem mindig volt jó játék. Egy november este az ágy végében ültem, a takaró alatt. Már előre örültem annak, hogy jönnek és megmentenek a haláltól, én majd felkiáltok, ahogy szoktam, pont időben, pont abban a pillanatban, amikor elérném a határt a ,,még nem” és a ,,már nem” között. Figyeltem a körülöttem lévő tompa hangokra, és legnagyobb rémületemre észrevettem, hogy a szívem sokkal erősebben ver, mint máskor. Biztos voltam abban, hogy bármelyik pillanatban kiugorhat. Hallottam a dörömbölést a fülemben, és most — úgy, mint ahogy egy lepke valószínűleg a bábjában —  gombóccá összekuporodva ültem és hallottam a vérem lüktetését az ereimben. Félelem fogott el. Páni félelem. Folyt rólam a víz, és elkezdett viszketni a hónom alatt, de én csak vártam a bátyáimra, ahogyan azt megbeszéltük. Elkezdtem számolni, nem visszafele, hanem előre, de ezt se nagyon sokáig bírtam, mert amikor észrevettem, hogy a szemhéjam alatt szokatlanul sötét van, elvesztettem minden érzékemet a számtan iránt. Már nem láttam villanásokat, amiket ilyenkor mindig látni lehet a sötétben, és az a narancsos árnyalat sem jelent meg, ami néha feltűnik. Nem jutottak el hozzám külső hangok. Az egyetlen, amit hallottam, a saját gondolataim voltak. Például hallottam, amint azt gondolom, hogy már nem pusztán a sötétben vagyok. Hirtelen ráébredtem: ez már maga a sötétség.

Mintha egy méh csípett volna meg, olyan gyorsan bújtam elő a takaró alól. Levegő után kapkodtam, kinyitottam a szememet, majd megkönnyebbülten elmosolyodtam, mert még éltem. De sötét maradt, koromsötét, és az a borzalmas érzésem támadt, hogy élve kerültem át a másik oldalra, oda, ahova normális esetben csak holtan lehet. Próbáltam hívni a testvéreimet, de a sötétség beférkőzött a tüdőmbe, és a torkomon akadt a nevük. A szomszédból kuncogó szellemeket hallottam. Sőt, hangosan nevetgéltek. Azt gondoltam, egy ajtó közeledik felé, ami egyszercsak ott is termett: a sötétben három fénycsík keretezte, és dúdolt, mint édesanyánk. Aztán hirtelen ki is nyílt.

— Azt hittem, halottak vagytok —beszélt anyukánk a szobának Csodálkozva nézett végig a testvéreimen, a legidősebbtől a leggyorsabbig, akik mind ott voltak a szobában és hahotáztak és a könnyüket törölgették. Már nyöszörögtek a hasfájástól, de amikor felém mutattak, nem bírtak magukkal.

— Nem, nem, még élünk — próbálták egyszerre mondani, de nem sikerült.

— Akkor miért ültök itt a sötétben? — kérdezte anyánk.

 Erre a bátyáimnak ki kellett találniuk valamit.

Teknősbéka lettem. Lehajtottam a fejemet és visszamásztam a takaró alá a sötétbe, hogy dühösen és szomorúan meghaljak. Aki meg szeretne menteni, annak van még pár perce.

Fordította Jankovits Dániel

Szerkesztette Tar Noémi és Varga Edit

Fő az egészség! - Als we maar gezond zijn

Részlet A bátyáim és én (Broere) c. könyvből, 31-33. o., Uitgeverij Querido, Amsterdam, 2010

Fő az egészség!

Attól függ, milyen fajta hagymáról van szó: a gyöngyhagyma túl kicsi, a mogyoróhagymával nem mentünk sokra, a lilahagymáról nem is tudtunk semmit. Egy nagyobb vöröshagyma kellett, olyan, amilyet anyánk a sült hús mellé vagy a levesbe rak. A fényes, fehér részig pucoltuk meg őket és mielőtt a hónunk alá raktuk volna, lyukakat fúrtunk beléjük, hogy gyorsan hassanak.
— Lyukakat? — kérdezte az egyik bátyám.
— Hogy a szagát érezhessük — mondta egy másik.
— Hogy levet ereszthessen — szólt a harmadik.
— Hogy gyors eredményt érhessünk el — mondtam én.

Néma csend kerekedett, a testvéreim a számat bámulták, vajon elhagyja-e még valami hülyeség. Így adták tudtomra hogy a három szótagú szavak az én számból furcsán hangzanak. A szemüket forgatták, a felkarjukat a törzsükhöz szorították, és mereven felhúzták a vállukat.
— De így van, nem?! — kérdeztem óvatosan — A lyukakat a gyorsabb eredményért fúrjuk bele, mert így a szag és a lé gyorsabban kijön a hagymából.
— Nézzétek már! — mondta az egyik bátyám anélkül, hogy felém fordult volna. — Hát ez beszél?! Ez aztán biztosan mindent tud a hagymákba vájt lyukakról.
Egy másik bátyám úgy vélte, azok a lyukak az én arcomon jobban mutatnának.
— Nem kértünk kommentárt! — mondta. Neked nem kell betegnek lenned. Csak nekünk kell megbetegednünk, hogy a mi közérzetünk jobb legyen.
— Tulajdonképpen a mi egészségünk érdekében. — mondta a másik bátyám.
— Hmmmm… — húztam a számat.

Az elfojtott haragtól ennél többet  nem tudtam kipréselni magamból. Hallottam, ahogy a „mi” szócskát kiemelik és fontosabbá teszik minden másnál a Földön. Mélyet lélegeztem ki és be, megpróbáltam másra gondolni, valaki mássá válni, mert majd szétvetett a düh. Meg akartam nőni, föléjük magasodni. Felülről akartam lenézni rájuk, nevetségesnek látni őket. Nézd csak! Nézd őket: holnap iskolába kell menniük, olyan dolgokat csinálni, amit a hátuk közepére sem kívánnak, és most ott ülnek hagymával a hónuk alatt, és azt várják, hogy belázasodjanak.

A gondolataim segítettek. A bátyáim hirtelen remekül néztek ki. Mind a hatan próbáltak a lehető legkevesebbet mozogni. Néha tétován az orrukhoz emelték a kezüket és óvatosan tapogatták, folyik-e már az orruk, a hagymák mellett a ’nedves törölköző’módszert is alkalmazták Ugyanis  a tarkóra rakott nedves törölközőtől csöpög az orrod. Egyúttal a cipőiket is teletömték kartonpapírral, ugyanis ha ezt teszed, a rosszullét soha nem marad el. Szinte azonnal kiszáradásos tüneteket mutatsz. A törölközőtől folyik az orrod, a kartonpapír kiszívja a testedből a nedvességet és mindennek a tetejében a hagymától még lázad is lesz. Azt mondják, hogy még a legjobb orvos sem tudja diagnosztizálni, milyen betegségről van szó.
Felemeltem mindkét karomat, így a hagymák a földre estek, eldobtam magamtól a vizes törölközőt és lehajoltam, hogy kioldjam a cipőmet.

— Mit csinálsz? — kérdezték a bátyáim.
— Semmit! — mondtam — Dőljetek akkor csak ti hatan ágynak! Holnap nekem úgysem kell azt csinálnom, amit nektek, nekem nincs szükségem hagymákra, törölközőre és a cipőbe gyömöszölt  kartonpapírra sem, és már amúgy is kezdek  rosszul lenni.
A bátyáim rám néztek, majd egymásra és újra rám, és ez ujjbegyükkel megtapogatták az arcukat.
— Tényleg rosszul vagy? — kérdezték.
Talán csak egy kicsit rosszul lettem a testvéreimtől és a dühtől, vagy talán egyszerű véletlen? Vagy ki tudja, lehet, hogy a a hagymába fúrt lyukak  tényleg gyorsabb eredményt hoznak?
— Igen — mondtam, miközben a kartont, amit egy kicsit nyirkosnak éreztem, kivettem az egyik, majd a másik cipőmből. — Ti még semmit sem éreztek?

A bátyáim egyszerre néztek a lábukra. Ott nem volt semmi látnivaló. Láttam, ahogy a lábujjaik mozognak a cipőjükk orrában, ahogy rázzák a felsőtestüket , hogy érezzék a lefolyó izzadságcseppeket. Láttam, ahogy a fülükhöz nyúlnak, hogy lázasak-e már.
— Ti idősebbek vagytok — mondtam — és nagyobbak, többet kell várnotok az eredményre.
Az ajtónál megfordultam. A dühöm nagy része már elmúlt. Csak szánalmat éreztem a bátyáim iránt.
— Sok sikert!
De ez már nem segített.

Aznap délután apánk megragadta a kezemet és felkiabált az emeletre, hogy megy-e még velünk valaki a szupermarketbe, ahol mindig kaptunk valami finomságot. Négy órakor anyánk is felkiabált az emeletre, hogy van-e kedve valakinek barna cukros-almás palacsintát enni. És — a nap fénypontjaként — látogatónk is jött, aki elújságolta, hogy vett egy gyors és drága autót és szívesen elvisz vele egy körre mindannyiunkat.
A bátyáim elszalasztották a nap kellemes történését. Kora este hallottam, hogy a fejem fölött tizenkét hagyma esik földre, éppen akkor, amikor a látogató hölgy azt mondta, hogy a gyorsaság és a luxus nem fontos az életben.
— Fő az egészség! — mondta és a bátyáim felé biccentett, akik egyesével bemasíroztak a szobába, és ugyan fáradtnak, de egyébként jól néztek ki.  

Fordította Varga Edit 
Szerkesztette Jankovits Dániel és Tar Noémi

Mégsem - Ja, nee

Részlet A bátyáim és én (Broere) c. könyvből, 141-143. o., Uitgeverij Querido, Amsterdam, 2010

Mégsem

Ha nem vesszük fel azonnal a kabátot és a sálat, és villámgyorsan nem indulunk el kifelé, anya odaad minket az első járókelőnek. Már annyira, de annyira elege van belőlünk, és egyszerűen borzasztó, hogy mi mindig csak a bajt keressük a házban.

Még egyik kezünk se volt a kabát ujjában, mikor csengettek. A bátyáim és én megdermedtünk. Hirtelen kiszáradt a szánk, és anya arcát fürkésztük, vajon vár-e valakit, akinek teherautója van és gyerekeket visz el.

Anya nem szólt semmit, csak fújtatott néhányat. Legszívesebben ott helyben elsüllyedtünk volna, igyekeztünk láthatatlanná válni. Odasimultunk a falhoz, meglapultunk a lépcsőkorlát mögött, összekuporodtunk a széken. A szívünk sem tudott volna halkabban dobogni.

Mikor kinyílt az ajtó, fellélegeztünk, mert csak a parasztasszony volt az, aki minden héten eljött hozzánk. Elővette a heti vajadagot, odaadta anyának és odaköszönt nekünk:
— Szervusztok, fiúk!
Tőlünk érdeklődött, hogy vajon a tűzoltóság még aznap kimegy-e a jégre. Ő nem tudott semmi biztosat, de valószínűleg szükség lesz rá.

Már hét napja keményen fagyott, és nem úgy tűnt, mintha a következő héten kevesebb tűzifát kellene majd elhasználnunk.
— Ellenőrizniük kell a jég vastagságát — mondta az asszony. — A jég jól csúszik, ezt mindenki tudja, de bármikor beszakadhat. Nem ez lenne az első eset.
— Tényleg nem — mondta anya, és várt egy kicsit, mert az asszony vett egy hatalmas levegőt, és úgy tűnt, mintha még egy történetbe akarna kezdeni. De nem kezdett semmibe. Bent lassan ugyanolyan hideg lett, mint kint.

Anyára néztünk, aztán a nénire, aki egyik lábáról a másikra állt, majd félig megfordult, mintha indulni készülne. Még „Szép napot!” fog kívánni, mint mindig, mielőtt elmegy, és indul is.
A néni úgy tett, mintha a könyökével oldalba bökne valakit.
— Akkor jövő héten… — mondta anya.
— Jó — mondta a néni. — Jó.

Kezét a szája elé emelte, mintha ellenőrizni akarná, hogy nyitva van-e még. Aztán egy szuszra elmondta azt a történetet, amin évek óta rágódott. Azt kérdezte, vajon anya tudja-e, hogy a kedvenc macskája a jég alatt veszett oda, nem sokkal az asszonyok esete előtt, tavaly télen. És emlékszünk-e még rá, hogy az olvadás után két nőt találtak, egy idősebb asszonyt a féleszű húgával? Ugye emlékszünk erre?
— Karöltve találtak rájuk, mintha a víz alatt megpróbáltak volna továbbkorcsolyázni, még a sapkájuk is rajtuk volt — mesélte a néni.
— Azt beszélik — hagyta rá anya, és hallottuk, hogy a hangja megváltozott, mintha befagyott volna a torka. Aztán az orrával pontot tett a mondat végére. — Gondoljunk inkább valami vidámabbra!
— Jó — mondta a parasztasszony. — Igaz, a jégen csúszkálni jó mulatság. A tél a legutolsó.
Anyának fogalma sem volt, mi lehet a télben a legutolsó.
— Köszönjük! — mondta, és becsukta az ajtót, aztán egy ideig még ott állt, mintha a csukott ajtón keresztül is a parasztasszonyt nézné. Hallottuk, hogy lassan, reszketve lélegzik.
— Nem voltam valami udvarias — motyogott maga elé.

Nem voltunk biztosak abban, hogy tudja, hogy még ott vagyunk. Gondoltuk, egy óvatos köhintéssel emlékeztetjük rá, de nem beszéltünk össze, így mindenki egyszerre kezdett köhécselni.
Anya meg sem moccant. Kis időbe telt, mire felemelte a fejét és ránk nézett. Még egyszer mondta, hogy nem volt valami udvarias. De más nem történt.

A parasztasszony már tíz éve azt mesélte, hogy a kedvenc macskája tavaly télen odaveszett a jég alatt, és a két nő is már tíz éve tavaly került a jég alá. Néhány tél óta mindig újabb és újabb részletek derültek ki a történetből, amelyek egyre cifrábbak lettek.
— Még rajtuk volt a sapka… honnan veszi ezt? — töprengett anya.
— Ki tudja… — mondtuk, és egymásra néztünk. A lépcsőkorlátba kapaszkodva felálltunk, lesimítottuk a kabátunkat és felvettük a sapkát. Mintha az anyag zizegése álomból ébresztette volna fel anyát. Pislogott, és lebiggyesztette a száját.

— Hova-hova?— kérdezte
— Hát, kifelé! — feleltük. — Villámgyorsan!
— Persze, a csatornához, mi? Ha nem veszitek le azonnal a kabátot, nem akasztjátok a sálatokat a fogasra, és nem mentek villámgyorsan a konyhába, becsavarlak titeket egy szőnyegbe, és odaadlak egy teherautósofőrnek.
Mert egyszerűen borzasztó, hogy mi mindig csak a bajt keressük odakint — gondoltuk, és ránéztünk, hogy ő is ezt gondolja-e. — Nem is akartunk a jégre menni!
— Persze, hogy nem! — dohogott anya. — Inkább alá.
Határozottan a konyha felé mutatott:
— Sipirc! — mondta, és megparancsolta, hogy üljünk a földre, a pultra, a kredencre és az egyetlen sámlira. Csendben kellett maradnunk, és nézni, ahogy palacsintát süt nekünk. És nehogy megkérdezzük, miért pont most csinálja ezt, mert nincs semmi különösebb oka.

Fordította: Sápi Ágnes
Szerkesztette: Kerti Anna, Borián Csilla, Brezvai Szilvia, Gábeli Emese, Szarvas Ágnes

Velünk született tudás - Aangeboren

Részlet A bátyáim és én (Broere) c. könyvből, 7-9. o., Uitgeverij Querido, Amsterdam, 2010

Velünk született tudás

A testvéreim és én az ágyban forgolódtunk, és próbáltuk megtalálni a jó oldalunkat. Aznap este valahogy nem sikerült elaludnunk, olyan sok dolog kavargott a fejünkben.  Zsúfolt napunk volt. Annyi mindent csináltunk, hogy még gondolkodni sem maradt időnk, és ezt még elalvás előtt szerettük volna pótolni. Ott forgolódtunk a nagy sötétségben, a hátunkról az oldalunkra, utána a hasunkra, aztán vissza az oldalunkra, mintha a saját gondolatainkban főttünk volna. Úgy tűnt, hogy ennek egyhamar nem is lesz vége, aztán egyszercsak a bátyám a sötétben azt kérdezte, tudom-e, mitől cseng a füle.

— Nem tudtam, hogy neked valaha is csengett a füled — mondtam. — Én még sosem hallottam a te füledet, vagy legalábbis nem emlékszem rá.
A bátyám azt válaszolta, hogy ez őt egyáltalán nem lepi meg.

— Kívülállók nem is hallhatják a csengést. Csak én rémülök meg tőle újra és újra. Te mit tennél, ha egyfolytában a leendő sírodon táncolnának?!

Mivel épp hason feküdtem és egyik fülem egészen a párnába süppedt, csak a felét hallottam annak, amit a bátyám mondott. Időbe telt, amíg valahogy összeraktam a mondatait, és amikor magam elé képzeltem a leendő sírját, ijedten ültem fel az ágyban.

— Biztos vagy te ebben a sír dologban? — kérdeztem. Közben meresztgettem a szemem, de így sem láttam a bátyámat a sötétben.

— Fel sem merül, hogy biztosak vagyunk-e benne — mondta. — Ez olyasmi, amit mindig is tudtunk. Egyfajta velünk született tudás. Valami régi, örökölt dolog: ha cseng a füled, akkor a leendő sírodon táncolnak.

— Akkor hogy lehet, hogy én erről nem tudok? — kérdeztem. 

Lerúgtam magamról a takarót, próbáltam kitapogatni a lábammal a papucsomat a hideg linóleumon, de nem találtam. Lábujjhegyen settenkedtem át a másik szobába, ahol a többi testvérem aludt. Még ők is ébren voltak. Amikor meghallották, hogy a lábujjam a linóleumhoz tapadt, felültek és felkapcsolták a kislámpát. Kérdezték, hogy mi a baj, és olyan arcot vágtak, mint akik azt remélik, hogy nagy baj van.

Megkérdeztem, hogy nekik csengett-e már a fülük, és tudják-e, hogy olyankor mi történik valójában. Visszatartottam a lélegzetemet, hogy legyen lehetőségük gondolkodási időt kérni, de nem volt rá szükségük.  Egyből rávágták, hogy rendszeresen cseng a fülük, és olyankor valaki a leendő sírjukon táncol. Aztán kissé üveges tekintettel meredtek rám, ahogy máskor is szoktak. Ilyenkor mindig tudom, hogy nagyon fiatal vagyok, sőt, túl fiatal. Vagyis  a legfiatalabb.

— Úgy érted, a te füled még sosem csengett? — kérdezte a bátyám.

— Nem, még soha, vagy legalábbis nem tudok róla.

A bátyáim összenéztek, még egyszer szemügyre vették a fülemet, és összehúzták a szemöldöküket.

— Várjunk csak! — tette fel kezét az egyik bátyám. — Te  azt akarod nekem bemesélni, hogy sosem viszketett még  a bal tenyered?!

— Vagy a jobb?! — kérdezte egy másik testvérem. Felhúztam a vállam és megráztam a fejemet.

— Ha viszket a bal tenyered, pénz áll a házhoz — mondta megint egy másik.

— És ha a jobb viszket, akkor meg elköltöd.

Így megy ez.  Bal tenyér a gyarapodás, jobb tenyér a pénzkiadás. Gombóc lett a torkomban. Nézegettem a tenyeremet, ami tudtommal még soha sem viszketett. Nem is csoda, hiszen se nagy gazdagság, se nagyobb veszteség nem ért soha.

— És ti ezt csak úgy tudjátok! — méltatlankodtam. — Miért nem beszélt nekem erről soha senki?

— Ez egy olyan dolog, amit nem kell elmondani  —  felelték kórusban.

— Ez a génjeinkben van. Egyfajta velünk született tudás.

— Ahogy azt is tudja mindenki már születése előtt, hogy ha zúg a füle, akkor valaki róla pletykál — mondta az egyik bátyám.

— Vagy ha ég — fűzték hozzá a többiek. — Igen, ha ég akkor is, meg akkor is, ha viszket. Mindegyik ugyanazt jelenti: valaki rólad pletykál.

Nem bírtam tovább egy helyben maradni. Ennyi újdonságot így egymás után még életemben nem hallottam. Hirtelen minden, amiről már születésem előtt tudnom kellett volna, egy időben jött ki rajtam. Viszketett mindkét tenyerem, és egyszerre égett, viszketett és csengett a fülem.

Ránéztem a testvéreimre: a legidősebbre, a legcsendesebbre, a legigazabbra, a legtávolibbra, a legkedvesebbre és a leggyorsabbra. Mindannyian az orrukat vakarták.
— Jaj, ne! — mondtam. —  Csak nem jelent az is valamit, ha viszket az orrod?
— De, de! — vigyorogtak a testvéreim. — Azt, hogy valaki ránk gondol.

És valóban. Abban a pillanatban apánk lépett be a szobába. Ő gondolt ránk. Ki is osztotta nekünk a pofonokat, hogy csak úgy csengett a fülünk, és még jó sokáig égett is.

Járási Nikolett és Kelemen Ágnes fordítása
Szerkesztette Keserű Júlia, Jankovich Dániel, Varga Edit és Tar Emese

Találmányok - Uitvindingen

Részlet A bátyáim és én (Broere) c. könyvből, 50-52. o., Uitgeverij Querido, Amsterdam, 2010

Találmányok

Testvérem a biciklije kerekére mutatott és azt mondta nekünk, hogy sürgősen tennünk kell valamit, hogy jelentősége legyen az életünknek. Még semmit sem értünk el, még semmi olyat nem tettünk, amire az emberek emlékeznének, ha holnap meghalnánk. Ismert valakit, aki velünk egyidősen már a saját szerzeményeit játszotta csembalón, és hallott egy fiúról is, aki körülbelül tizenkét évesen festményt készített egy szivardobozra és később híres is lett. Mi elmondhattunk magunkról valami hasonlót?

Nem, nem mondhattunk. Saját szerzeményeinket csak énekelni tudtuk, mert egy hangszeren sem játszottunk. A festékkel is csak maszatolni tudtunk, festeni nem. Semmi olyan dolog nem volt, amiben feltűnően jók lettünk volna, és olyan sem, amiben némi gyakorlással fejlődhettünk volna. Még semmit sem fedeztünk fel és még nem is találtunk fel semmit. Arra viszont emlékszem, hogy párszor szétszedtünk egy babakocsit és egy öreg mosógépet, sőt később még egy tönkrement rádiót is, de arra már nem voltunk képesek, hogy a darabokból valami jelentőset rakjunk össze.

Testvérem a biciklije kerekére mutatott, és azt mondta, hogy valami olyan fontosat kell feltalálnunk, mint a kerék. Valami hasznosat, mint például a tűz, a vízcsap vagy a villanykörte. Csak ezután lesz jelentősége az életünknek.

— Nem lehet ez annyira bonyolult! — mondta a másik testvérem. — Van egy trükk: egyszerűen próbálj olyan dolgokra gondolni, amik még nem léteznek. Nem mondom, hogy könnyű, de egy próbát megér.

A testvéreim tele voltak önbizalommal, és lefeküdtek a fűbe a biciklijeik mellé. Egymásra néztek, főleg az egyik testvéremre, amitől aztán egy idő múlva kinyújtott lábakkal és kezükkel a fejük alatt hanyatt feküdtek, mert nyilvánvalóan ez volt a legjobb testhelyzet ahhoz, hogy az ember feltaláljon valamit.

Én is lefeküdtem.
— Sokáig fog tartani? — kérdeztem.
— Attól függ — válaszolták a testvéreim.

Pár percre csend lett. A testvéreim hanyatt fekve nézték a felhőket, melyek eléggé alacsonyan vonultak el felettünk. Komoly képet vágtak, és láttam a homlokukon, hogy gondolkoznak. Az égbolttal a fejük felett, elsőnek természetesen repülő dolgokat találtak fel, és még pár dolgot, aminek szélre volt szüksége. Ezt azon láttam, amit az ajkukkal csináltak, és ahogy az arcukat mozgatták. Alaposabban átgondolva, be kellett vallaniuk maguknak, hogy egy fajta helikoptert találtak fel, és minden, ami ’egy fajtája’ valaminek, az sajnos már fel van találva.

Az egyik testvérem azt mondta, hogy nem kéne ennyire nagyban gondolkodnunk, és jobb lenne, ha valami kis dolgot találnánk fel.

— Igazad van — mondta a többi testvérem. — Ettől még nem lett könnyebb a dolgunk, de igazad van.

Ránéztem az órámra, mert tovább akartam biciklizni és lassan elfogyott a türelmem, de a kis óramutató miatt hirtelen mégis át kellett gondolnom azt, amit a testvérem mondott, és amit a többi testvérem válaszolt rá. Azt, hogy attól nem lett könnyebb dolgunk, hogy valami kis dolgot kellene feltalálnunk. Nem értettem, hogy a testvéreim miért bonyolítják ennyire túl az egészet.

Ott feküdtek a fűben szétszórva, sóhajtoztak és nyögtek, és lázasan keresték azokat a dolgokat, amik még nem léteznek. Néha egy-egy testvérem a homlokára csapott vagy hangosan azt mondta: Á, mégsem. Éreztem, hogy megváltozik a hangulatuk. Megharagudtak magukra, hogy már olyan sokat gondolkoztak, és még mindig nem jutottak semmire, pedig feltalálnivaló szerintem bőven akadt.

Rájuk néztem, és egyből tudtam, hogy valami fűvel kapcsolatosat kell feltalálnom, hiszen abban feküdtem. Valami hangyás dologra is gondoltam, mert pont végigszaladt egy a karomon. Aztán valami szagokkal kapcsolatosra is, mert tehenek voltak a közelben. Halk hangokra is gondoltam, amik különben nem tűnnek fel, mint a szívdobogás vagy egy bogár szárnyainak zizegése. Boldogsággal töltött el az a sok minden, ami ötletet adott valamilyen találmányhoz. Valami szederrel kapcsolatos dologra is gondoltam, mert épp megkívántam valami édeset, továbbá tudtam, hogy valamit fel kell találnom a lábam alsó felére, mert a talpam már nagyon bizsergett. Valami tollasat is láttam magam előtt, mert gondolatban annyira könnyűvé váltam. Aztán arról álmodoztam, hogy feltalálok valamit, amitől az ember elmosolyodik, és meglepetésemre e találmány magasabb volt, mint a fák és nagyobb, mint a rét és az erdők körülötte.

A testvéreim felültek. Csak valami apróságot találtak fel, mint amilyen a szitkozódás és a sóhaj, és ezzel nem voltak megelégedve. A testvéremet szidták.

— Biciklizzünk egy kört! — mondták. — Találj fel te valamit, olyat, mint a kerék, és mondd el, ha visszajöttünk! Vagy kezdj el csembalózni, vagy szivardobozokra festeni, mit érdekel minket!
— Nem azt mondtam, hogy már ma délután fel kell találnunk valamit — dünnyögte a testvérem. — Tőlem lehet holnap is vagy a jövő héten.

A testvéreim felszálltak a biciklijeikre és lógó orral, lefelé görbülő szájjal elhajtottak. Én mögöttük bicikliztem, aztán egy idő után előttük. Én voltam az egyetlen, aki körbe nézett, mindenfélét felfedezett és közben egy dalocskát fütyült.

Fordította: Tyukodi Tibor
Szerkesztette: Koncz Erika

A lány, aki melegséget hozott - Het warme meisje

Részlet A bátyáim és én (Broere) c. könyvből, 156-158. o., Uitgeverij Querido, Amsterdam, 2010

A lány, aki melegséget hozott

Egy nap egy kislány költözött hozzánk. Édesapánk azt mondta Françoise-nak hívják. Először nem hittük, hogy ez az igazi neve. Egyik bátyám úgy gondolta, apánk azért adta neki ezt a nevet, hogy egyértelmű legyen, a lány csak franciául tud beszélni. Másik bátyám szerint a név a honvágy ellenszeréül szolgált. Nálunk ugyanis két héten át a mi nyelvünket kellett beszélnie, ha honvágya támad francia otthona után, egy francia név majd vigaszt nyújt neki.

A lány kissé zavartan nézett ránk, amikor édesanyánk és apánk és a bátyáim ajtót nyitottak. A lány — aki úgy állt a küszöbön, mintha valaki odatette volna, majd gyorsan elszaladt — halkan bemutatkozott: — Françoise.
Szóval mégis, gondoltuk, és ahogy apánk kérte, kórusban mondtuk: — Isten hozott, Françoise!

Ez úgy hangzott, mintha máris nyelvleckét adtunk volna neki, mivel megpróbáltuk mozdulatainkkal érzékeltetni, hogy szívesen látjuk. Egyik bátyám oldalra biccentette fejét és mosolygott, a másik összecsapta két tenyerét, a többi bátyám pedig kinyújtott karral a nappali felé mutatott, ahova abban a pillanatban befújt a hideg szél.

Mindannyiunk közül édesanyánk volt a legvendégszeretőbb. Behúzta Françoise-t az előszobába és elkezdte kicsomagolni, mintha ajándékba kaptuk volna. Levette róla a sapkát, a sálat, lehúzta a kesztyűjét és a kabátját és anya eközben arról is gondoskodott, hogy Françoise egyúttal mindannyiunk nevét is megtanulja, amiből az lett, hogy azonnal mindet el is felejtette.

Amikor kicsomagolva állt és sugárzott a nappaliban, pár másodpercig senki sem mozdult. Úgy véltük, Françoise olyasmi, ami első látásra kályhához illene. Sötétkék kötött lábakon állt és vastag piros gyapjúruha volt rajta, hajában pedig szalag ékeskedett, ami szerintünk szintén gyapjúból készült, ráadásul horgolva volt, benne fagyöngyökkel. Ő volt a legmelegségesebb lány, aki valaha a házunkban járt.

— Françoise — szólt neki apánk, miközben felénk hunyorított. Odaszaladt anyánkhoz, kezét a vállára tette, s közben anyánk nevét mondta. Ezután újra hunyorított és megragadta legidősebb bátyámat. Françoise bólintott, mikor testvérem nevét hallotta, de én láttam, hogy még abban a pillanatban el is felejtette. A bátyáimnak mindez nem tűnt fel. Ők túlságosan el voltak foglalva az előnyös kiállásukkal és a kacsintással. Amikor a nevüket hallották, mellkasukat kidüllesztették, és ha tudtak volna, még fényt is árasztottak volna
Françoise egyikről a másikra tekintgetett, majd körbe nézett. Rögtön rájöttem, hogy egy szót keres. Amint megtalálta, rámutatott.
— Fa! — mondta. De akár azt is mondhatta volna, hogy álom, vagy szép, mert úgy bukott ki belőle.

A bátyáim rettenetesen izgatottak lettek. Bólogatva a karácsonyfa mellé álltak és mutogattak a gömbökre, a girlandokra, a csúcsra és megneveztek mindent, ami csak eszükbe jutott, mert meg akarták tanítani a nyelvünket Françoise-nak. A magas, az óra, a csillag és az ünnep hirtelen mind nagyon fontos szavakká váltak számukra.

Françoise kissé elkedvetlenedett, úgyhogy megvontam a vállam és kezemmel letöröltem a levegőt. Egy zsákot rajzoltam a levegőbe, amibe beletettem a bátyáim szavait és egyszerűen azt kiáltottam: — Hurrá, fenyőfa!
Előző héten, mikor a fa épp fel lett állítva, ugyanígy tettem, amitől mindenkinek elállt a szava. És most megint.

Apánk, anyánk, a bátyáim és én, mindannyian Françoise irányába néztünk, de ő csak engem bámult, kacsintott felém és szélesen mosolygott.
— Hurrá, fenyőfa! — mondta, és nagy meglepetésemre a szüleim tapsolni kezdtek. A bátyáim nem tapsoltak. Csak morgolódtak, és én nem értettem, miért.

Három nappal később még mindig nem értettem a dolgot. A bátyáim egész idő alatt azon fáradoztak, hogy Françoise-t megtanítsák a nyelvünkre. Egyik bátyám rajzolt neki egy korcsolyát, melyen nyilak és szavak szerepeltek, de Françoise például a cipőfűzőt képtelen volt megjegyezni. Másik bátyám egy egész délutánt töltött a konyhában, hogy Françoise-nak piskótát süssön, de ő így se tudta elsajátítani a tojás, a tej és a cukor szavakat. A bátyáim minél jobban kitettek magukért, Françoise annál kevesebb szót jegyzett meg.

A pulyka után, a karácsonyi vacsorán — ahol sokszor állt be a csend — teljesen bizonyos lettem benne, hogy Françoise-zal egyszerűen és világosan kell beszélni. Közelebb kúsztam hozzá a kanapén, kályha-karjait magam köré vontam és jól érthetően így szóltam: — Hurrá, meleg!
Efféle dolgokat megértett.
— Hurrá, meleg! — ismételte.

Bólintottam és fekve maradtam, miközben a bátyáim irigykedve néztek rám, amiért az ő módszerük nem volt ilyen eredményes.
— Hurrá, Kari! — mondta Françoise hirtelen.

Bólintottam, bár kedvem lett volna szólni, hogy nem ez a nevem. De ha egyszer beburkol a melegség, jobban teszed, ha szemet hunysz egy-egy hiba felett.

Gábeli Emese fordítása

Pérdekádé - Peerdekadoes

Részlet A bátyáim és én (Broere) c. könyvből, 28-30. o., Uitgeverij Querido, Amsterdam, 2010

Pérdekádé

Egy reggelen édesapa elküldött minket Gabihoz. Azt mondta, rendelt tőle egy pérdekádét, melyet Gabi aznap éjjel sütött meg, mazsola nélkül.
Az arcát fürkésztük, hogy vajon miért mondta az utolsó szavakat olyan nyomatékosan, mire ő megnyalta a szája szélét, és elmosolyodott. Bizonyára még sosem ettünk mazsolás pérdekádét, mondta, de annyit sejthetünk, hogy az talán még az árpakásánál is gusztustalanabb. Mazsola nélkül viszont isteni eledel.
Mind elnevettük magunkat.
— Ez ennyire vicces? — kérdezte apa

Nem válaszoltunk. A hasunkat fogtuk, és összeszorítottuk az ajkunkat, hogy elnyomjuk a feltörő vihogást, ugyanis április 1-je volt, és az egyik bátyánknak éppen sikerült az asztal alatt apa cipőfűzőit összecsomózni. Apa nem sejtett semmi rosszat, és anya meg Memé sem vett észre semmit, amit mi nagyon mulatságosnak találtunk, mivel nekik meg a köntösük övét kötöttük oda a székhez, még a reggeli elején
— Gyertek, menjünk! — mondta a bátyám vörös fejjel
— Jó! — feleltük.

Kiérve már menni is alig bírtunk a nevetéstől. A karunk és a lábunk teljesen elgyengült tőle. Egymásnak dőltünk, és azt visítottuk: „Április bolondja! Április bolondja!”, miközben elképzeltük az ijedtséget apa, anya és Memé arcán. Elhatároztuk, hogy még néhány április 1-jét bevezetünk az évben, május 3-án, vagy július 21-e körül.

A pékség küszöbére lépve elcsendesedtünk, mivel nagyon tiszteltük Gabit. Látszott rajta, hogy igen keveset alszik — a szeme alatti árkokból, és az aggódó arckifejezéséből. Éjjelente a férjének segített, akit mi csak napközben láttunk, mikor délutánonként furgonjával kiszállította a kenyeret. Gabi és a pék megállás nélkül és mindig keményen dolgozott. Mivel sosem volt túl sok idejük, nem tartottuk fel őket fölösleges fecsegéssel
— Mit adhatok? — kérdezte Gabi, amikor a pult elé értünk.
— A pérdekádét édesapánknak — válaszoltuk.
— A micsodát? — kérdezett vissza
— A pérdekádét — feleltük —, mazsola nélkül.

Az egyik bátyám még hozzáfűzte, hogy apánk a rendeléséért nem tudott maga eljönni, mert összecsomóztuk a cipőfűzőit. Majd vigyorogva hozzátette: „Április bolondja!”.

Megint erőt vett rajtunk a vihogás. Még maga Gabi sem tudta megállni nevetés nélkül, láttuk a szemén, ahogy egy pillanatra felragyogott a tekintete.
— Persze! — mondta, és az ajkába harapott. — A pérdekádé. Máris!

Ekkor eltűnt egy ajtóban, mely mögött még egy másik állt. Épp arról kezdtünk sutyorogni, hogy Gabi furcsamód, mintha mindig a cipője oldalsó részén járna, amikor a második ajtó mögül féktelen hahotázás csapta meg a fülünket. Ez Gabitól és a péktől jött. Nagyon elégedettek voltunk magunkkal, hogy ilyen örömet okoztunk nekik. A cipőfűzős viccünket ők épp olyan óriásinak találták, mint mi.

— Jól megtréfáltuk apát, mi? — mondtuk, mikor Gabi visszajött, és egy kissé még mindig rázkódott a nevetéstől.
— Igen, nagyon jól! — mondta, majd a friss pérdekádéra tette a kezét, ami véleményünk szerint leginkább egy kenyérre hasonlított, mindenesetre egy jó nagy kenyérre.

— Mondjátok meg apátoknak, hogy ez igazi finomság! — tette hozzá Gabi.
— Megmondjuk! — feleltük. — De ezt apa is tudja. Ő maga mondta, hogy a pérdekádé mazsola nélkül isteni eledel.
— Ez így van — válaszolta Gabi, és vékony papírba csomagolta a mennyei étket, majd átnyújtotta nekünk a pult fölött. — Isteni eledel.

— Igen. Hurrá! Apának! — kiáltottuk együtt, és különbözőképpen mind elbúcsúztunk Gabitól. Kiérve azonnal elakadt a szavunk. Nem tudtuk, mitől, de hirtelen úgy éreztük, a lehető legközelebb kell kerülnünk ahhoz a bátyánkhoz, aki a pérdekádét vitte. Lázasan szimatoltunk, hogy elcsípjünk egy kis süteményillatot, és letöröltük a nyálat a szánk széléről. A tudat, hogy nem csupán apa, de Gabi is isteni eledelnek nevezte a pérdekádét, amiről mi még csak nem is hallottunk, nyugtalanítani kezdett minket.

— Ránézésre esküdni mernék rá, hogy ez csak egy egyszerű kenyér — mondta az egyik bátyám.
— De ez egy pérdekádé! — ellenkezett a másik.
— Mazsola nélkül! — sóhajtottuk mi egyszerre. Úgy álltuk körbe a pérdekádét, hogy fölötte a fejünk összeért.
— A tetején nem látszik, hogy finom-e — mondtuk.
— Megpróbálhatjuk az alját — felelte az egyik bátyám, és letépett egy kis papírt az alsó részéről, beleadott némi erőt, és egy darabot felemelt az isteni eledelből, majd azonnal eltüntette a szájában.
Visszafojtott lélegzettel vártunk.

Még mielőtt elkezdte volna rágni, felderült az arca. Azt hittük, el fog olvadni az ízétől, hogy angyali dalra fakad, de nem ez történt. Elkezdett rázkódni a nevetéstől, és teli szájjal mondta, hogy „Április bolondja!”, és hogy Gabi egyszerűen óriási.
— Kóstoljátok meg! Sima fehér kenyér! — kiáltotta. — Gabi jól rászedte apát.

És futottunk haza, ordítozva, hogy „Április bolondja! Április bolondja!” Kíváncsiak voltunk, vajon ki fog még minket lóvá tenni, s dörzsöltük a tenyerünket, mivel még hosszú volt a nap.

Keserű Júlia fordítása

A szörny - Het beest

Részlet A bátyáim és én  (Broere) c. könyvből, 153-155. o., Uitgeverij Querido, Amsterdam, 2001

A szörny

Valamivel hét előtt, még mielőtt apukánk és anyukánk szobájában a vekker megszólalt volna, felkeltünk, és egymás nyomában lelopództunk a lépcsőn.

Beözönlöttünk az üres előszobába: egy szoba, ami a maga egy négyzetméterével semmire sem szolgált, az egyik oldalán a konyhaajtóval, a másikon meg a pinceajtóval.

Csendben kell maradnunk, mondta az egyik bátyám.
— Ne ébreszd fel! — suttogta, és nem apukánkra gondolt.

Hirtelen elhallgattunk. Összepréseltük a szánkat, és már akkor megéreztük a félelmünk szagát.

Egyik bátyám óvatosan kinyitotta a pinceajtót. Először meg akart bizonyosodni arról, hogy senki sem áll az ajtó mögött. Csak ezután fordult hátra, és bólintott jelentőségteljesen. Majd azt kérdezte, hogy érezzük-e a szörny leheletét és a belőle áradó hideget.

— Igen — feleltük, hiszen éreztük, ahogy a hideg takaróként borul ránk. Füst és gázfelhő tódult az orrunkba, amitől elszürkültek a gondolataink, mintha megbénult volna az agyunk.

— Óvatosan a lépcsőn! — mondta bátyám és elsőként tűnt el a pince tátongó sötétjében. Mi meg szorosan a nyomában araszoltunk, egymás pizsifelsőjébe és pizsinadrágjába kapaszkodva. Egyik oldalon a hideg fal, a másikon pedig a nagy üresség, és semmi kapaszkodó.

Szükségünk volt egy kis időre, míg a szemünk hozzászokott a sötétséghez, de azután sem láttunk sokkal többet. Inkább az orrunkra hagyatkoztunk. Éreztük a szekrényben lévő házi lekvár és körtebefőtt illatát, az édesapánk polcán lévő régi papírokét, és a legtávolabbi sarok szagát, ahol egy nehéz, nejlonnal leterített asztal állt. Az orrunkat megcsapta a sarokból áradó por és az édes-savanykás szag. Oda kellett bebújnunk, az asztal alá, mert annál biztonságosabb hely nem volt.

— Hagyjátok már abba! — mondta egyik bátyám, mikor már mindannyian ültünk. Nem tudtuk, hogy ezt mire érti, úgyhogy abbahagytunk mindent, amit épp abban a pillanatban csináltunk: a vakarózást, a remegést, a lélegzést és már félni sem mertünk.

Azt mondta bátyám, hogy együtt erősek vagyunk, és ezt nagyon jó volt hallani. Senki sem érezte magát magányos hősnek. Húsunk eggyé vált, míg idővel egyetlen testvért alkottunk az asztal alatt, miközben visszatartott lélegzettel fürkésztük a sötétet.

Fejünk felett meghallottuk a vekker visítását és apukánk motoszkálását. Amint megszólalt a vekker, tudtuk, hogy a veszély is felébredt.

Ő is épp úgy hallotta, mint mi, ahogy apukánk megkerülte az ágyat és felhúzta a rolót. Tudtuk, hogy egy pillanat múlva már veszi is fel a papucsát. Ez megváltoztatta apánk lépéseinek hangját, ami így lágyabb puffanássá változott a linóleumon. A lépcsőfokok nyikorogtak tőle, de egyébként nem lehetett hallani, ha az ember nem figyelt eléggé oda.

Összekuporodtunk és alig mertünk levegőt venni.
— Figyeljetek nagyon! — suttogta bátyám.

Óvatosan bólintottunk és felfelé bámultunk. Közvetlenül a fejünk felett meghallottuk apánkat a lépcsőfordulóban. Három lépcsőfokot megtett lefelé, befordult a sarkon, és elindult a hosszú lépcsőn.
— Ne ijedjetek meg! — suttogta bátyám.

Megráztuk a fejünket és megpróbáltuk kiszámolni, hogy édesapánknak hány lépést is kell megtennie a nappali szoba ajtajáig. Míg a nyikorgó ajtó tövében vártunk, majd kiugrott a szívünk a helyéről, hogy valaki lenyomja a kilincset. Majd egy kattanás, melyet minden reggel hallottunk, mikor édesapánk felemelte a szoba hőmérsékletszabályozóját huszonegy fokra.

— Igen, most! — mondta bátyám.

A testünk minden izma megfeszült. A pince sötétjében a szörny ordítva felegyenesedett, és egyetlen, négyszögletes szeme narancsosan üvöltve felizzott. Az egész pince beleremegett. Azt hittük, itt a világvége. Halálra váltan meredtünk a szörnyre, hogy elindul-e felénk, de az ott maradt, ahol volt, és felmelegítette az egész házat.

A bátyáim és én elégedetten összemosolyogtunk. Arcunkat megvilágította a kazán tüze. Még láttuk egymáson az ijedtséget, de ennek minden egyes percét élveztük, és készen álltunk a jól megérdemelt reggelire.

Aradi Zsuzsa, Fábián Anita, Kiss Anna Júlia, Kramm Frida, Nemeshegyi Annamária, Tar Emese és Tar Noémi fordítása

A király nálunk járt - De koning is geweest

Részlet A bátyáim és én (Broere) c. könyvből, 53-55. o., Uitgeverij Querido, Amsterdam, 2010

A király nálunk járt

A király nálunk járt.* Ugyan nem tudott túl sokáig maradni, mert a királyné az autóban várt rá, de üdvözletét küldte és még sok boldog születésnapot kívánt.
— Még énekelt is nekem? — kérdeztem felülve az ágyamban.
— Hát… ööö… igen — válaszolták a testvéreim.
— Hát… ööö… nem — válaszolt rögtön apám.
— Hát nemigen, tulajdonképpen nem — mondta anyám. — Sajnos nem ért rá, de egyébként biztosan énekelt volna.
— Persze, franciául — vágta rá az egyik bátyám. — Mert az megy neki jobban, hallani rajta.

A testvéreim és a szüleink egyből rázendítettek franciául, a királyt próbálták utánozni. Egyre csak közeledtek az ágyam köré és nyomasztóan fölém tornyosultak.
— Boldog születésnapot! — kiáltották végül, szintén a királyi kiejtéssel, aztán a nagy ujjongás közben felkaptak a matracomról és a levegőbe repítettek, és még egyszer, meg még egyszer. Összesen hétszer. Annak azért örültem, hogy nem nyolc éves lettem.

Aztán hagyták, hogy kifújjam magam egy kicsit.
Ahogy levegőhöz jutottam, akkor jutott el az agyamig, hogy a király tényleg átjött hozzánk.
— Ezt nem hiszem el — hüledeztem.
— Igen, hihetetlen — ámultak a testvéreim, még mindig a királyt utánozva.
— És látott engem?
— Hát persze — mondta apám. — És nagyon elégedett volt. Ezt ő maga mondta, itt ebben a házban. Hihetetlenül büszke vagyok — és ezt az utóbbit úgy mondta, mintha maga a király mondta volna.
A testvéreim és anyám széles mosollyal mesélték, hogy a király, látva, hogy még növésben vagyok, semmiképp sem akart felkelteni.

— Büszkék vagyunk, hogy ő a keresztapád — mondták a testvéreim és kissé üveges tekintettel meredtek rám, mintha valamit elhallgattak volna előlem, valamit, amitől úrrá lett rajtuk a sárga irigység. Tekintetük a szemük sarkába vándorolt, az ágy vége, majd a szüleink irányába.
— Esetleg van még valami? — kérdeztem.
— Igen — mondták a testvéreim.
— Ez — folytatta apám. És háta mögül előhúzta a kezét. Egy bőrborítású, arany záras ládikát nyújtott át nekem. A királytól volt, ezt mondaniuk sem kellett.
— Tőle — mondtam, és az ölembe vettem a dobozkát.
— Most már elég érett vagy az ajándékához — mondta anyám. — Beteheted a saját szekrényedbe, a tiéd. Egyenesen Őfelségétől, csakis neked.

A testvéreimet a vágyakozás érzése fogta el. Behúzták a nyakukat, de amikor a ládika nyikorogva kinyílt, ismét kinyújtották és a ládikával együtt nyikorogtak.
— Hihetetlen — ámultak, megint „királyi kiejtéssel”.
Őfelsége a saját szekrényéből adott nekem valamit. A dobozkában fehér szatén párnán egy ezüstkanál és egy ezüst külsejű, arany belsejű serleg díszelgett. A kanálba és a serlegbe a király nevének kezdőbetűje volt belekarcolva egy koronával a tetején
— Ó! — csodálkoztam.
— Csak nem?! — bámultak a testvéreim. — Az ott, a palota egy ékessége. A király külön neked gravíroztatta az ezüstbe a neved kezdőbetűjét, nézd csak milyen szép cirkalmas betű és nézd már, még egy korona is van fölötte. Csaknem herceget csinált belőled.
— Csitt-csitt — szól rájuk anyám. — Ne túlozzatok!
— Vagy ezt mégsem mondta a király? — kérdezték a testvéreim, miközben több mint feltűnően kacsintgattak apámékra.
— Nem, ezt nem mondta — válaszolta apám.
— Igen, hazudtunk — kuncogtak a testvéreim.
— Hihetetlen, ti hazudtatok — mondtam, de közben elnevettem magam, mert véletlenül már én is királyi kiejtéssel beszéltem.

Azután arról érdeklődtem, hogy milyen ruhát viselt a király és hogy mondott-e még rólam valamit, meg, hogy a királyné nem dudált-e türelmetlenül az autóból.



* Részlet Bart Moeyaert életrajzából

1964. június 9-én megszületik Omer Moeyaert és Riet Smessaert hetedik fia, Bart Boudewijn Peter. Reggel 7:40 van. Zsinórban a hetedik fiúgyermek.

Egy ajándék érkezik a királyi palotából. A különleges küldemény pedig nem más, mint egy arany serleg és egy arany kanál, amibe egy koronát és egy B betűt gravíroztak. Az viszont kérdéses, hogy a gravírozott B betű király nevének kezdőbetűje-e. Vagy talán B mint Bart?

A törvényben az áll, hogy a hetedik fiúgyermeknek automatikusan a király lesz a keresztapja. Az évfordulón ez okoz némi problémát. A hat báty keresztszülei ráérnek meglátogatni a gyerekeket, de őfelségének nincs túl sok ideje, így Boudewijn király csak ritkán tesz látogatást a hétköznapi embereknél.

Kelemen Ágnes fordítása

A pipa - De pijp

Részlet A bátyáim és én (Broere) c. könyvből, 10-12. o., Uitgeverij Querido, Amsterdam, 2010

A pipa

Volt apánknak egy pipája, ami segített neki az elmélkedésben. A pipa kampóként kapaszkodott a szájába, mindig ugyanazon az oldalon, így apánknak mindig maradt szabad keze, hogy megfogjon egy poharat, egy könyvet vagy egy tollat. Apa szájából és a pipa fejéből füst gomolygott, mindig ugyanaz a kékes füst, ami külön térként vette körül apánkat.

Tolvajokként lopakodtunk el a széke mellett, amikor pipázott. Biztos távolságban maradtunk a ránk akaszkodó dohányfüsttől, de mindenekelőtt attól tartottunk, ahogyan csak ott ült és dohányzott. Ködös volt a tekintete, mint a falak a szobájában. A pillantása sokkal inkább befelé, mint kifelé irányult.

Tanul, mondta rá anyánk. Ott ül és új dolgokat tanul. Aztán könyörgött, hogy lehetőleg ne szaladgáljunk keresztül a szobán, vagy legalább próbáljunk meg nyugton maradni, mert ha megzavarjuk apánk gondolatait, akkor kiesik a ritmusból, és teljesen elölről kell kezdenie, és talán sosem jut el újra ugyanarra pontra, mint ahol megzavartuk.

Azt már mi is tapasztaltuk, milyen furcsán cikáznak a gondolatok, de az már nem fért a fejünkbe, hogyan nevezheti anyánk tanulásnak azt, ahogyan apánk pipázik. Ha valaki más tette volna, akkor csak egyszerű semmittevésnek nevezné és rászólna, hogy csináljon már valamit.

— Pedig így van ez — , mondta anyánk — a pipa segít apátoknak a gondolkozásban, és számára a gondolkozás megegyezik a tanulással.

A tálalóablakon keresztül leskelődtünk a konyhából a nappaliba, ahol apánk épp tanult. A szája egyik sarkával a csöpögő csap hangját utánozta. Minden cseppnél egy füstfelhő hagyta el a száját. Szerintem minden egyes alkalommal egy gondolat szökött ki a fejéből. Egy gondolat, ami már fölöslegessé vált számára.

Kétségeink voltak afelől, amit anyánk mondott. Bizonyítékokat akartunk, de el kellett ismernünk, hogy apánk mindig csak egy pipányi időt tölt füstfalú tantermében. Ez mindig úgy végződött, hogy a kialudt pipát egy kanálkával kikaparta a dohányzóasztalon lévő hamutálba, köhintett egyet, és utána szó nélkül eltűnt a tényleges dolgozószobájában. Ott nem volt füst, csak csend. Még a konyhában is hallottunk, hogyan nyikorognak a széke kerekei, és tudtuk, hogy hosszú ideig ez az utolsó hang, amit hallunk felőle. Folytatnia kell egy új tankönyv írását – gyerekeknek, akik semmit sem tudnak a régi időkről.

Minket továbbra is foglalkoztatott a dolog. Egyszer körülálltuk a hamutálat, és tanulmányoztuk a kupacot, amit apánk kikanalazott a pipából. A kupac egyik fele csak hamu volt, de a másik dohány, amit még használni tudtunk.

A bátyám felpillantott, és azt mondta, hogy a szobájában van még pár gesztenyéje. A másik is felnézett, és hozzátette, hogy neki meg egy éles kése van, egy harmadik bátyám pedig kész volt egy napra feláldozni a golyóstollait. Összenéztek, egymásra kacsintottak, majd kuncogni és sutyorogni kezdtek. Aztán kihalászták a dohányt a hamutálból.

A többi bátyám és én csak sóhajtoztunk. Nekünk is megvolt a magunk esze, nem voltunk teljesen ostobák. Még mielőtt bementünk volna a sufni mögötti kuckónkba rájöttünk, mit fogunk csinálni.

— Ennek utánajárunk! — mondta a bátyám.
— Utánajárunk, mit csinál a pipa az ember eszével! — helyeselt egy másik bátyám.

A magukkal hozott vadgesztenyéket kivájták az egyik oldalon, majd egy-egy lyukat fúrtak rájuk, amikbe beleillettek a golyóstollak műanyag szárai.

— Saját gyártmány, nem kell szépnek lennie — mondta a bátyám. — Egy pipának elsősorban szelelnie kell, mert ha nem szelel, akkor jobban figyel az ember a légzésére, mint a gondolataira, és akkor még azt sem tudjuk megnézni, hogy a pipa rávezet-e valamire vagy hogy jobban lehet-e tőle gondolkozni.

A hét pipából, amit készítettünk, a bátyám kénytelen volt választani egyet, mert csak egy pipába elegendő dohányunk volt.
— Erre előbb is gondolhattunk volna — kapott észbe a bátyám.
— Amíg nem gyújtottál pipára, semmi újat nem tanulsz — mondta egy másik bátyám. — Gyerünk, nézzük meg!

Még vacsora előtt kipróbálta. A szája szegletébe illesztette a pipát, odatartott hozzá egy gyufát, és kis idő múltán pont ugyanazokat a hangokat adta ki, mint amilyeneket apánk szokott. Mi eközben kérdezgettük, hogy megy-e, de ő csak motyogott és hümmögött, kétségtelenül, mint aki messze jár, mint akit teljesen lekötnek a gondolatai. Szerintem rájött valamire, mert tekintete egyre ködösebbé vált, és a feje körül egyre vaskosabbak lettek a szoba falai. Egészen addig pipázott, amíg anyánk vacsorázni nem hívott minket.

A bátyám még arra is szánt időt, hogy kikaparja a hamut a gesztenyéből és köhintsen néhányat. Azután szó nélkül átsétált a kerten, és jelentőségteljesen visszanézett ránk. Apánk kiköpött mása volt. Tudtuk, hogy nem ül le velünk az asztalhoz. Meg voltunk róla győződve, hogy a pipázással valami újat tanult, valamit, amit — épp úgy, mint apánknak — egyedül, egy csendes helyen kell feldolgoznia.

Nagy Vivien fordítása