Részlet A bátyáim és én (Broere) c. könyvből, 10-12. o., Uitgeverij Querido, Amsterdam, 2010
A pipa
Volt apánknak egy pipája, ami segített neki az elmélkedésben. A pipa kampóként kapaszkodott a szájába, mindig ugyanazon az oldalon, így apánknak mindig maradt szabad keze, hogy megfogjon egy poharat, egy könyvet vagy egy tollat. Apa szájából és a pipa fejéből füst gomolygott, mindig ugyanaz a kékes füst, ami külön térként vette körül apánkat.
Tolvajokként lopakodtunk el a széke mellett, amikor pipázott. Biztos távolságban maradtunk a ránk akaszkodó dohányfüsttől, de mindenekelőtt attól tartottunk, ahogyan csak ott ült és dohányzott. Ködös volt a tekintete, mint a falak a szobájában. A pillantása sokkal inkább befelé, mint kifelé irányult.
Tanul, mondta rá anyánk. Ott ül és új dolgokat tanul. Aztán könyörgött, hogy lehetőleg ne szaladgáljunk keresztül a szobán, vagy legalább próbáljunk meg nyugton maradni, mert ha megzavarjuk apánk gondolatait, akkor kiesik a ritmusból, és teljesen elölről kell kezdenie, és talán sosem jut el újra ugyanarra pontra, mint ahol megzavartuk.
Azt már mi is tapasztaltuk, milyen furcsán cikáznak a gondolatok, de az már nem fért a fejünkbe, hogyan nevezheti anyánk tanulásnak azt, ahogyan apánk pipázik. Ha valaki más tette volna, akkor csak egyszerű semmittevésnek nevezné és rászólna, hogy csináljon már valamit.
— Pedig így van ez — , mondta anyánk — a pipa segít apátoknak a gondolkozásban, és számára a gondolkozás megegyezik a tanulással.
A tálalóablakon keresztül leskelődtünk a konyhából a nappaliba, ahol apánk épp tanult. A szája egyik sarkával a csöpögő csap hangját utánozta. Minden cseppnél egy füstfelhő hagyta el a száját. Szerintem minden egyes alkalommal egy gondolat szökött ki a fejéből. Egy gondolat, ami már fölöslegessé vált számára.
Kétségeink voltak afelől, amit anyánk mondott. Bizonyítékokat akartunk, de el kellett ismernünk, hogy apánk mindig csak egy pipányi időt tölt füstfalú tantermében. Ez mindig úgy végződött, hogy a kialudt pipát egy kanálkával kikaparta a dohányzóasztalon lévő hamutálba, köhintett egyet, és utána szó nélkül eltűnt a tényleges dolgozószobájában. Ott nem volt füst, csak csend. Még a konyhában is hallottunk, hogyan nyikorognak a széke kerekei, és tudtuk, hogy hosszú ideig ez az utolsó hang, amit hallunk felőle. Folytatnia kell egy új tankönyv írását – gyerekeknek, akik semmit sem tudnak a régi időkről.
Minket továbbra is foglalkoztatott a dolog. Egyszer körülálltuk a hamutálat, és tanulmányoztuk a kupacot, amit apánk kikanalazott a pipából. A kupac egyik fele csak hamu volt, de a másik dohány, amit még használni tudtunk.
A bátyám felpillantott, és azt mondta, hogy a szobájában van még pár gesztenyéje. A másik is felnézett, és hozzátette, hogy neki meg egy éles kése van, egy harmadik bátyám pedig kész volt egy napra feláldozni a golyóstollait. Összenéztek, egymásra kacsintottak, majd kuncogni és sutyorogni kezdtek. Aztán kihalászták a dohányt a hamutálból.
A többi bátyám és én csak sóhajtoztunk. Nekünk is megvolt a magunk esze, nem voltunk teljesen ostobák. Még mielőtt bementünk volna a sufni mögötti kuckónkba rájöttünk, mit fogunk csinálni.
— Ennek utánajárunk! — mondta a bátyám.
— Utánajárunk, mit csinál a pipa az ember eszével! — helyeselt egy másik bátyám.
A magukkal hozott vadgesztenyéket kivájták az egyik oldalon, majd egy-egy lyukat fúrtak rájuk, amikbe beleillettek a golyóstollak műanyag szárai.
— Saját gyártmány, nem kell szépnek lennie — mondta a bátyám. — Egy pipának elsősorban szelelnie kell, mert ha nem szelel, akkor jobban figyel az ember a légzésére, mint a gondolataira, és akkor még azt sem tudjuk megnézni, hogy a pipa rávezet-e valamire vagy hogy jobban lehet-e tőle gondolkozni.
A hét pipából, amit készítettünk, a bátyám kénytelen volt választani egyet, mert csak egy pipába elegendő dohányunk volt.
— Erre előbb is gondolhattunk volna — kapott észbe a bátyám.
— Amíg nem gyújtottál pipára, semmi újat nem tanulsz — mondta egy másik bátyám. — Gyerünk, nézzük meg!
Még vacsora előtt kipróbálta. A szája szegletébe illesztette a pipát, odatartott hozzá egy gyufát, és kis idő múltán pont ugyanazokat a hangokat adta ki, mint amilyeneket apánk szokott. Mi eközben kérdezgettük, hogy megy-e, de ő csak motyogott és hümmögött, kétségtelenül, mint aki messze jár, mint akit teljesen lekötnek a gondolatai. Szerintem rájött valamire, mert tekintete egyre ködösebbé vált, és a feje körül egyre vaskosabbak lettek a szoba falai. Egészen addig pipázott, amíg anyánk vacsorázni nem hívott minket.
A bátyám még arra is szánt időt, hogy kikaparja a hamut a gesztenyéből és köhintsen néhányat. Azután szó nélkül átsétált a kerten, és jelentőségteljesen visszanézett ránk. Apánk kiköpött mása volt. Tudtuk, hogy nem ül le velünk az asztalhoz. Meg voltunk róla győződve, hogy a pipázással valami újat tanult, valamit, amit — épp úgy, mint apánknak — egyedül, egy csendes helyen kell feldolgoznia.
Nagy Vivien fordítása
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése