Részlet A bátyáim és én (Broere) c. könyvből, 153-155. o., Uitgeverij Querido, Amsterdam, 2001
A szörny
Valamivel hét előtt, még mielőtt apukánk és anyukánk szobájában a vekker megszólalt volna, felkeltünk, és egymás nyomában lelopództunk a lépcsőn.
Beözönlöttünk az üres előszobába: egy szoba, ami a maga egy négyzetméterével semmire sem szolgált, az egyik oldalán a konyhaajtóval, a másikon meg a pinceajtóval.
Csendben kell maradnunk, mondta az egyik bátyám.
— Ne ébreszd fel! — suttogta, és nem apukánkra gondolt.
Hirtelen elhallgattunk. Összepréseltük a szánkat, és már akkor megéreztük a félelmünk szagát.
Egyik bátyám óvatosan kinyitotta a pinceajtót. Először meg akart bizonyosodni arról, hogy senki sem áll az ajtó mögött. Csak ezután fordult hátra, és bólintott jelentőségteljesen. Majd azt kérdezte, hogy érezzük-e a szörny leheletét és a belőle áradó hideget.
— Igen — feleltük, hiszen éreztük, ahogy a hideg takaróként borul ránk. Füst és gázfelhő tódult az orrunkba, amitől elszürkültek a gondolataink, mintha megbénult volna az agyunk.
— Óvatosan a lépcsőn! — mondta bátyám és elsőként tűnt el a pince tátongó sötétjében. Mi meg szorosan a nyomában araszoltunk, egymás pizsifelsőjébe és pizsinadrágjába kapaszkodva. Egyik oldalon a hideg fal, a másikon pedig a nagy üresség, és semmi kapaszkodó.
Szükségünk volt egy kis időre, míg a szemünk hozzászokott a sötétséghez, de azután sem láttunk sokkal többet. Inkább az orrunkra hagyatkoztunk. Éreztük a szekrényben lévő házi lekvár és körtebefőtt illatát, az édesapánk polcán lévő régi papírokét, és a legtávolabbi sarok szagát, ahol egy nehéz, nejlonnal leterített asztal állt. Az orrunkat megcsapta a sarokból áradó por és az édes-savanykás szag. Oda kellett bebújnunk, az asztal alá, mert annál biztonságosabb hely nem volt.
— Hagyjátok már abba! — mondta egyik bátyám, mikor már mindannyian ültünk. Nem tudtuk, hogy ezt mire érti, úgyhogy abbahagytunk mindent, amit épp abban a pillanatban csináltunk: a vakarózást, a remegést, a lélegzést és már félni sem mertünk.
Azt mondta bátyám, hogy együtt erősek vagyunk, és ezt nagyon jó volt hallani. Senki sem érezte magát magányos hősnek. Húsunk eggyé vált, míg idővel egyetlen testvért alkottunk az asztal alatt, miközben visszatartott lélegzettel fürkésztük a sötétet.
Fejünk felett meghallottuk a vekker visítását és apukánk motoszkálását. Amint megszólalt a vekker, tudtuk, hogy a veszély is felébredt.
Ő is épp úgy hallotta, mint mi, ahogy apukánk megkerülte az ágyat és felhúzta a rolót. Tudtuk, hogy egy pillanat múlva már veszi is fel a papucsát. Ez megváltoztatta apánk lépéseinek hangját, ami így lágyabb puffanássá változott a linóleumon. A lépcsőfokok nyikorogtak tőle, de egyébként nem lehetett hallani, ha az ember nem figyelt eléggé oda.
Összekuporodtunk és alig mertünk levegőt venni.
— Figyeljetek nagyon! — suttogta bátyám.
Óvatosan bólintottunk és felfelé bámultunk. Közvetlenül a fejünk felett meghallottuk apánkat a lépcsőfordulóban. Három lépcsőfokot megtett lefelé, befordult a sarkon, és elindult a hosszú lépcsőn.
— Ne ijedjetek meg! — suttogta bátyám.
Megráztuk a fejünket és megpróbáltuk kiszámolni, hogy édesapánknak hány lépést is kell megtennie a nappali szoba ajtajáig. Míg a nyikorgó ajtó tövében vártunk, majd kiugrott a szívünk a helyéről, hogy valaki lenyomja a kilincset. Majd egy kattanás, melyet minden reggel hallottunk, mikor édesapánk felemelte a szoba hőmérsékletszabályozóját huszonegy fokra.
— Igen, most! — mondta bátyám.
A testünk minden izma megfeszült. A pince sötétjében a szörny ordítva felegyenesedett, és egyetlen, négyszögletes szeme narancsosan üvöltve felizzott. Az egész pince beleremegett. Azt hittük, itt a világvége. Halálra váltan meredtünk a szörnyre, hogy elindul-e felénk, de az ott maradt, ahol volt, és felmelegítette az egész házat.
A bátyáim és én elégedetten összemosolyogtunk. Arcunkat megvilágította a kazán tüze. Még láttuk egymáson az ijedtséget, de ennek minden egyes percét élveztük, és készen álltunk a jól megérdemelt reggelire.
Aradi Zsuzsa, Fábián Anita, Kiss Anna Júlia, Kramm Frida, Nemeshegyi Annamária, Tar Emese és Tar Noémi fordítása
2011. május 4., szerda
2011. április 29., péntek
A király nálunk járt - De koning is geweest
Részlet A bátyáim és én (Broere) c. könyvből, 53-55. o., Uitgeverij Querido, Amsterdam, 2010
A király nálunk járt
A király nálunk járt.* Ugyan nem tudott túl sokáig maradni, mert a királyné az autóban várt rá, de üdvözletét küldte és még sok boldog születésnapot kívánt.
— Még énekelt is nekem? — kérdeztem felülve az ágyamban.
— Hát… ööö… igen — válaszolták a testvéreim.
— Hát… ööö… nem — válaszolt rögtön apám.
— Hát nemigen, tulajdonképpen nem — mondta anyám. — Sajnos nem ért rá, de egyébként biztosan énekelt volna.
— Persze, franciául — vágta rá az egyik bátyám. — Mert az megy neki jobban, hallani rajta.
A testvéreim és a szüleink egyből rázendítettek franciául, a királyt próbálták utánozni. Egyre csak közeledtek az ágyam köré és nyomasztóan fölém tornyosultak.
— Boldog születésnapot! — kiáltották végül, szintén a királyi kiejtéssel, aztán a nagy ujjongás közben felkaptak a matracomról és a levegőbe repítettek, és még egyszer, meg még egyszer. Összesen hétszer. Annak azért örültem, hogy nem nyolc éves lettem.
Aztán hagyták, hogy kifújjam magam egy kicsit.
Ahogy levegőhöz jutottam, akkor jutott el az agyamig, hogy a király tényleg átjött hozzánk.
— Ezt nem hiszem el — hüledeztem.
— Igen, hihetetlen — ámultak a testvéreim, még mindig a királyt utánozva.
— És látott engem?
— Hát persze — mondta apám. — És nagyon elégedett volt. Ezt ő maga mondta, itt ebben a házban. Hihetetlenül büszke vagyok — és ezt az utóbbit úgy mondta, mintha maga a király mondta volna.
A testvéreim és anyám széles mosollyal mesélték, hogy a király, látva, hogy még növésben vagyok, semmiképp sem akart felkelteni.
— Büszkék vagyunk, hogy ő a keresztapád — mondták a testvéreim és kissé üveges tekintettel meredtek rám, mintha valamit elhallgattak volna előlem, valamit, amitől úrrá lett rajtuk a sárga irigység. Tekintetük a szemük sarkába vándorolt, az ágy vége, majd a szüleink irányába.
— Esetleg van még valami? — kérdeztem.
— Igen — mondták a testvéreim.
— Ez — folytatta apám. És háta mögül előhúzta a kezét. Egy bőrborítású, arany záras ládikát nyújtott át nekem. A királytól volt, ezt mondaniuk sem kellett.
— Tőle — mondtam, és az ölembe vettem a dobozkát.
— Most már elég érett vagy az ajándékához — mondta anyám. — Beteheted a saját szekrényedbe, a tiéd. Egyenesen Őfelségétől, csakis neked.
A testvéreimet a vágyakozás érzése fogta el. Behúzták a nyakukat, de amikor a ládika nyikorogva kinyílt, ismét kinyújtották és a ládikával együtt nyikorogtak.
— Hihetetlen — ámultak, megint „királyi kiejtéssel”.
Őfelsége a saját szekrényéből adott nekem valamit. A dobozkában fehér szatén párnán egy ezüstkanál és egy ezüst külsejű, arany belsejű serleg díszelgett. A kanálba és a serlegbe a király nevének kezdőbetűje volt belekarcolva egy koronával a tetején
— Ó! — csodálkoztam.
— Csak nem?! — bámultak a testvéreim. — Az ott, a palota egy ékessége. A király külön neked gravíroztatta az ezüstbe a neved kezdőbetűjét, nézd csak milyen szép cirkalmas betű és nézd már, még egy korona is van fölötte. Csaknem herceget csinált belőled.
— Csitt-csitt — szól rájuk anyám. — Ne túlozzatok!
— Vagy ezt mégsem mondta a király? — kérdezték a testvéreim, miközben több mint feltűnően kacsintgattak apámékra.
— Nem, ezt nem mondta — válaszolta apám.
— Igen, hazudtunk — kuncogtak a testvéreim.
— Hihetetlen, ti hazudtatok — mondtam, de közben elnevettem magam, mert véletlenül már én is királyi kiejtéssel beszéltem.
Azután arról érdeklődtem, hogy milyen ruhát viselt a király és hogy mondott-e még rólam valamit, meg, hogy a királyné nem dudált-e türelmetlenül az autóból.
* Részlet Bart Moeyaert életrajzából
1964. június 9-én megszületik Omer Moeyaert és Riet Smessaert hetedik fia, Bart Boudewijn Peter. Reggel 7:40 van. Zsinórban a hetedik fiúgyermek.
Egy ajándék érkezik a királyi palotából. A különleges küldemény pedig nem más, mint egy arany serleg és egy arany kanál, amibe egy koronát és egy B betűt gravíroztak. Az viszont kérdéses, hogy a gravírozott B betű király nevének kezdőbetűje-e. Vagy talán B mint Bart?
A törvényben az áll, hogy a hetedik fiúgyermeknek automatikusan a király lesz a keresztapja. Az évfordulón ez okoz némi problémát. A hat báty keresztszülei ráérnek meglátogatni a gyerekeket, de őfelségének nincs túl sok ideje, így Boudewijn király csak ritkán tesz látogatást a hétköznapi embereknél.
Kelemen Ágnes fordítása
A király nálunk járt
A király nálunk járt.* Ugyan nem tudott túl sokáig maradni, mert a királyné az autóban várt rá, de üdvözletét küldte és még sok boldog születésnapot kívánt.
— Még énekelt is nekem? — kérdeztem felülve az ágyamban.
— Hát… ööö… igen — válaszolták a testvéreim.
— Hát… ööö… nem — válaszolt rögtön apám.
— Hát nemigen, tulajdonképpen nem — mondta anyám. — Sajnos nem ért rá, de egyébként biztosan énekelt volna.
— Persze, franciául — vágta rá az egyik bátyám. — Mert az megy neki jobban, hallani rajta.
A testvéreim és a szüleink egyből rázendítettek franciául, a királyt próbálták utánozni. Egyre csak közeledtek az ágyam köré és nyomasztóan fölém tornyosultak.
— Boldog születésnapot! — kiáltották végül, szintén a királyi kiejtéssel, aztán a nagy ujjongás közben felkaptak a matracomról és a levegőbe repítettek, és még egyszer, meg még egyszer. Összesen hétszer. Annak azért örültem, hogy nem nyolc éves lettem.
Aztán hagyták, hogy kifújjam magam egy kicsit.
Ahogy levegőhöz jutottam, akkor jutott el az agyamig, hogy a király tényleg átjött hozzánk.
— Ezt nem hiszem el — hüledeztem.
— Igen, hihetetlen — ámultak a testvéreim, még mindig a királyt utánozva.
— És látott engem?
— Hát persze — mondta apám. — És nagyon elégedett volt. Ezt ő maga mondta, itt ebben a házban. Hihetetlenül büszke vagyok — és ezt az utóbbit úgy mondta, mintha maga a király mondta volna.
A testvéreim és anyám széles mosollyal mesélték, hogy a király, látva, hogy még növésben vagyok, semmiképp sem akart felkelteni.
— Büszkék vagyunk, hogy ő a keresztapád — mondták a testvéreim és kissé üveges tekintettel meredtek rám, mintha valamit elhallgattak volna előlem, valamit, amitől úrrá lett rajtuk a sárga irigység. Tekintetük a szemük sarkába vándorolt, az ágy vége, majd a szüleink irányába.
— Esetleg van még valami? — kérdeztem.
— Igen — mondták a testvéreim.
— Ez — folytatta apám. És háta mögül előhúzta a kezét. Egy bőrborítású, arany záras ládikát nyújtott át nekem. A királytól volt, ezt mondaniuk sem kellett.
— Tőle — mondtam, és az ölembe vettem a dobozkát.
— Most már elég érett vagy az ajándékához — mondta anyám. — Beteheted a saját szekrényedbe, a tiéd. Egyenesen Őfelségétől, csakis neked.
A testvéreimet a vágyakozás érzése fogta el. Behúzták a nyakukat, de amikor a ládika nyikorogva kinyílt, ismét kinyújtották és a ládikával együtt nyikorogtak.
— Hihetetlen — ámultak, megint „királyi kiejtéssel”.
Őfelsége a saját szekrényéből adott nekem valamit. A dobozkában fehér szatén párnán egy ezüstkanál és egy ezüst külsejű, arany belsejű serleg díszelgett. A kanálba és a serlegbe a király nevének kezdőbetűje volt belekarcolva egy koronával a tetején
— Ó! — csodálkoztam.
— Csak nem?! — bámultak a testvéreim. — Az ott, a palota egy ékessége. A király külön neked gravíroztatta az ezüstbe a neved kezdőbetűjét, nézd csak milyen szép cirkalmas betű és nézd már, még egy korona is van fölötte. Csaknem herceget csinált belőled.
— Csitt-csitt — szól rájuk anyám. — Ne túlozzatok!
— Vagy ezt mégsem mondta a király? — kérdezték a testvéreim, miközben több mint feltűnően kacsintgattak apámékra.
— Nem, ezt nem mondta — válaszolta apám.
— Igen, hazudtunk — kuncogtak a testvéreim.
— Hihetetlen, ti hazudtatok — mondtam, de közben elnevettem magam, mert véletlenül már én is királyi kiejtéssel beszéltem.
Azután arról érdeklődtem, hogy milyen ruhát viselt a király és hogy mondott-e még rólam valamit, meg, hogy a királyné nem dudált-e türelmetlenül az autóból.
* Részlet Bart Moeyaert életrajzából
1964. június 9-én megszületik Omer Moeyaert és Riet Smessaert hetedik fia, Bart Boudewijn Peter. Reggel 7:40 van. Zsinórban a hetedik fiúgyermek.
Egy ajándék érkezik a királyi palotából. A különleges küldemény pedig nem más, mint egy arany serleg és egy arany kanál, amibe egy koronát és egy B betűt gravíroztak. Az viszont kérdéses, hogy a gravírozott B betű király nevének kezdőbetűje-e. Vagy talán B mint Bart?
A törvényben az áll, hogy a hetedik fiúgyermeknek automatikusan a király lesz a keresztapja. Az évfordulón ez okoz némi problémát. A hat báty keresztszülei ráérnek meglátogatni a gyerekeket, de őfelségének nincs túl sok ideje, így Boudewijn király csak ritkán tesz látogatást a hétköznapi embereknél.
Kelemen Ágnes fordítása
2011. április 13., szerda
A pipa - De pijp
Részlet A bátyáim és én (Broere) c. könyvből, 10-12. o., Uitgeverij Querido, Amsterdam, 2010
A pipa
Volt apánknak egy pipája, ami segített neki az elmélkedésben. A pipa kampóként kapaszkodott a szájába, mindig ugyanazon az oldalon, így apánknak mindig maradt szabad keze, hogy megfogjon egy poharat, egy könyvet vagy egy tollat. Apa szájából és a pipa fejéből füst gomolygott, mindig ugyanaz a kékes füst, ami külön térként vette körül apánkat.
Tolvajokként lopakodtunk el a széke mellett, amikor pipázott. Biztos távolságban maradtunk a ránk akaszkodó dohányfüsttől, de mindenekelőtt attól tartottunk, ahogyan csak ott ült és dohányzott. Ködös volt a tekintete, mint a falak a szobájában. A pillantása sokkal inkább befelé, mint kifelé irányult.
Tanul, mondta rá anyánk. Ott ül és új dolgokat tanul. Aztán könyörgött, hogy lehetőleg ne szaladgáljunk keresztül a szobán, vagy legalább próbáljunk meg nyugton maradni, mert ha megzavarjuk apánk gondolatait, akkor kiesik a ritmusból, és teljesen elölről kell kezdenie, és talán sosem jut el újra ugyanarra pontra, mint ahol megzavartuk.
Azt már mi is tapasztaltuk, milyen furcsán cikáznak a gondolatok, de az már nem fért a fejünkbe, hogyan nevezheti anyánk tanulásnak azt, ahogyan apánk pipázik. Ha valaki más tette volna, akkor csak egyszerű semmittevésnek nevezné és rászólna, hogy csináljon már valamit.
— Pedig így van ez — , mondta anyánk — a pipa segít apátoknak a gondolkozásban, és számára a gondolkozás megegyezik a tanulással.
A tálalóablakon keresztül leskelődtünk a konyhából a nappaliba, ahol apánk épp tanult. A szája egyik sarkával a csöpögő csap hangját utánozta. Minden cseppnél egy füstfelhő hagyta el a száját. Szerintem minden egyes alkalommal egy gondolat szökött ki a fejéből. Egy gondolat, ami már fölöslegessé vált számára.
Kétségeink voltak afelől, amit anyánk mondott. Bizonyítékokat akartunk, de el kellett ismernünk, hogy apánk mindig csak egy pipányi időt tölt füstfalú tantermében. Ez mindig úgy végződött, hogy a kialudt pipát egy kanálkával kikaparta a dohányzóasztalon lévő hamutálba, köhintett egyet, és utána szó nélkül eltűnt a tényleges dolgozószobájában. Ott nem volt füst, csak csend. Még a konyhában is hallottunk, hogyan nyikorognak a széke kerekei, és tudtuk, hogy hosszú ideig ez az utolsó hang, amit hallunk felőle. Folytatnia kell egy új tankönyv írását – gyerekeknek, akik semmit sem tudnak a régi időkről.
Minket továbbra is foglalkoztatott a dolog. Egyszer körülálltuk a hamutálat, és tanulmányoztuk a kupacot, amit apánk kikanalazott a pipából. A kupac egyik fele csak hamu volt, de a másik dohány, amit még használni tudtunk.
A bátyám felpillantott, és azt mondta, hogy a szobájában van még pár gesztenyéje. A másik is felnézett, és hozzátette, hogy neki meg egy éles kése van, egy harmadik bátyám pedig kész volt egy napra feláldozni a golyóstollait. Összenéztek, egymásra kacsintottak, majd kuncogni és sutyorogni kezdtek. Aztán kihalászták a dohányt a hamutálból.
A többi bátyám és én csak sóhajtoztunk. Nekünk is megvolt a magunk esze, nem voltunk teljesen ostobák. Még mielőtt bementünk volna a sufni mögötti kuckónkba rájöttünk, mit fogunk csinálni.
— Ennek utánajárunk! — mondta a bátyám.
— Utánajárunk, mit csinál a pipa az ember eszével! — helyeselt egy másik bátyám.
A magukkal hozott vadgesztenyéket kivájták az egyik oldalon, majd egy-egy lyukat fúrtak rájuk, amikbe beleillettek a golyóstollak műanyag szárai.
— Saját gyártmány, nem kell szépnek lennie — mondta a bátyám. — Egy pipának elsősorban szelelnie kell, mert ha nem szelel, akkor jobban figyel az ember a légzésére, mint a gondolataira, és akkor még azt sem tudjuk megnézni, hogy a pipa rávezet-e valamire vagy hogy jobban lehet-e tőle gondolkozni.
A hét pipából, amit készítettünk, a bátyám kénytelen volt választani egyet, mert csak egy pipába elegendő dohányunk volt.
— Erre előbb is gondolhattunk volna — kapott észbe a bátyám.
— Amíg nem gyújtottál pipára, semmi újat nem tanulsz — mondta egy másik bátyám. — Gyerünk, nézzük meg!
Még vacsora előtt kipróbálta. A szája szegletébe illesztette a pipát, odatartott hozzá egy gyufát, és kis idő múltán pont ugyanazokat a hangokat adta ki, mint amilyeneket apánk szokott. Mi eközben kérdezgettük, hogy megy-e, de ő csak motyogott és hümmögött, kétségtelenül, mint aki messze jár, mint akit teljesen lekötnek a gondolatai. Szerintem rájött valamire, mert tekintete egyre ködösebbé vált, és a feje körül egyre vaskosabbak lettek a szoba falai. Egészen addig pipázott, amíg anyánk vacsorázni nem hívott minket.
A bátyám még arra is szánt időt, hogy kikaparja a hamut a gesztenyéből és köhintsen néhányat. Azután szó nélkül átsétált a kerten, és jelentőségteljesen visszanézett ránk. Apánk kiköpött mása volt. Tudtuk, hogy nem ül le velünk az asztalhoz. Meg voltunk róla győződve, hogy a pipázással valami újat tanult, valamit, amit — épp úgy, mint apánknak — egyedül, egy csendes helyen kell feldolgoznia.
Nagy Vivien fordítása
A pipa
Volt apánknak egy pipája, ami segített neki az elmélkedésben. A pipa kampóként kapaszkodott a szájába, mindig ugyanazon az oldalon, így apánknak mindig maradt szabad keze, hogy megfogjon egy poharat, egy könyvet vagy egy tollat. Apa szájából és a pipa fejéből füst gomolygott, mindig ugyanaz a kékes füst, ami külön térként vette körül apánkat.
Tolvajokként lopakodtunk el a széke mellett, amikor pipázott. Biztos távolságban maradtunk a ránk akaszkodó dohányfüsttől, de mindenekelőtt attól tartottunk, ahogyan csak ott ült és dohányzott. Ködös volt a tekintete, mint a falak a szobájában. A pillantása sokkal inkább befelé, mint kifelé irányult.
Tanul, mondta rá anyánk. Ott ül és új dolgokat tanul. Aztán könyörgött, hogy lehetőleg ne szaladgáljunk keresztül a szobán, vagy legalább próbáljunk meg nyugton maradni, mert ha megzavarjuk apánk gondolatait, akkor kiesik a ritmusból, és teljesen elölről kell kezdenie, és talán sosem jut el újra ugyanarra pontra, mint ahol megzavartuk.
Azt már mi is tapasztaltuk, milyen furcsán cikáznak a gondolatok, de az már nem fért a fejünkbe, hogyan nevezheti anyánk tanulásnak azt, ahogyan apánk pipázik. Ha valaki más tette volna, akkor csak egyszerű semmittevésnek nevezné és rászólna, hogy csináljon már valamit.
— Pedig így van ez — , mondta anyánk — a pipa segít apátoknak a gondolkozásban, és számára a gondolkozás megegyezik a tanulással.
A tálalóablakon keresztül leskelődtünk a konyhából a nappaliba, ahol apánk épp tanult. A szája egyik sarkával a csöpögő csap hangját utánozta. Minden cseppnél egy füstfelhő hagyta el a száját. Szerintem minden egyes alkalommal egy gondolat szökött ki a fejéből. Egy gondolat, ami már fölöslegessé vált számára.
Kétségeink voltak afelől, amit anyánk mondott. Bizonyítékokat akartunk, de el kellett ismernünk, hogy apánk mindig csak egy pipányi időt tölt füstfalú tantermében. Ez mindig úgy végződött, hogy a kialudt pipát egy kanálkával kikaparta a dohányzóasztalon lévő hamutálba, köhintett egyet, és utána szó nélkül eltűnt a tényleges dolgozószobájában. Ott nem volt füst, csak csend. Még a konyhában is hallottunk, hogyan nyikorognak a széke kerekei, és tudtuk, hogy hosszú ideig ez az utolsó hang, amit hallunk felőle. Folytatnia kell egy új tankönyv írását – gyerekeknek, akik semmit sem tudnak a régi időkről.
Minket továbbra is foglalkoztatott a dolog. Egyszer körülálltuk a hamutálat, és tanulmányoztuk a kupacot, amit apánk kikanalazott a pipából. A kupac egyik fele csak hamu volt, de a másik dohány, amit még használni tudtunk.
A bátyám felpillantott, és azt mondta, hogy a szobájában van még pár gesztenyéje. A másik is felnézett, és hozzátette, hogy neki meg egy éles kése van, egy harmadik bátyám pedig kész volt egy napra feláldozni a golyóstollait. Összenéztek, egymásra kacsintottak, majd kuncogni és sutyorogni kezdtek. Aztán kihalászták a dohányt a hamutálból.
A többi bátyám és én csak sóhajtoztunk. Nekünk is megvolt a magunk esze, nem voltunk teljesen ostobák. Még mielőtt bementünk volna a sufni mögötti kuckónkba rájöttünk, mit fogunk csinálni.
— Ennek utánajárunk! — mondta a bátyám.
— Utánajárunk, mit csinál a pipa az ember eszével! — helyeselt egy másik bátyám.
A magukkal hozott vadgesztenyéket kivájták az egyik oldalon, majd egy-egy lyukat fúrtak rájuk, amikbe beleillettek a golyóstollak műanyag szárai.
— Saját gyártmány, nem kell szépnek lennie — mondta a bátyám. — Egy pipának elsősorban szelelnie kell, mert ha nem szelel, akkor jobban figyel az ember a légzésére, mint a gondolataira, és akkor még azt sem tudjuk megnézni, hogy a pipa rávezet-e valamire vagy hogy jobban lehet-e tőle gondolkozni.
A hét pipából, amit készítettünk, a bátyám kénytelen volt választani egyet, mert csak egy pipába elegendő dohányunk volt.
— Erre előbb is gondolhattunk volna — kapott észbe a bátyám.
— Amíg nem gyújtottál pipára, semmi újat nem tanulsz — mondta egy másik bátyám. — Gyerünk, nézzük meg!
Még vacsora előtt kipróbálta. A szája szegletébe illesztette a pipát, odatartott hozzá egy gyufát, és kis idő múltán pont ugyanazokat a hangokat adta ki, mint amilyeneket apánk szokott. Mi eközben kérdezgettük, hogy megy-e, de ő csak motyogott és hümmögött, kétségtelenül, mint aki messze jár, mint akit teljesen lekötnek a gondolatai. Szerintem rájött valamire, mert tekintete egyre ködösebbé vált, és a feje körül egyre vaskosabbak lettek a szoba falai. Egészen addig pipázott, amíg anyánk vacsorázni nem hívott minket.
A bátyám még arra is szánt időt, hogy kikaparja a hamut a gesztenyéből és köhintsen néhányat. Azután szó nélkül átsétált a kerten, és jelentőségteljesen visszanézett ránk. Apánk kiköpött mása volt. Tudtuk, hogy nem ül le velünk az asztalhoz. Meg voltunk róla győződve, hogy a pipázással valami újat tanult, valamit, amit — épp úgy, mint apánknak — egyedül, egy csendes helyen kell feldolgoznia.
Nagy Vivien fordítása
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)