Részlet A bátyáim és én (Broere) c. könyvből, 50-52. o., Uitgeverij Querido, Amsterdam, 2010
Találmányok
Testvérem a biciklije kerekére mutatott és azt mondta nekünk, hogy sürgősen tennünk kell valamit, hogy jelentősége legyen az életünknek. Még semmit sem értünk el, még semmi olyat nem tettünk, amire az emberek emlékeznének, ha holnap meghalnánk. Ismert valakit, aki velünk egyidősen már a saját szerzeményeit játszotta csembalón, és hallott egy fiúról is, aki körülbelül tizenkét évesen festményt készített egy szivardobozra és később híres is lett. Mi elmondhattunk magunkról valami hasonlót?
Nem, nem mondhattunk. Saját szerzeményeinket csak énekelni tudtuk, mert egy hangszeren sem játszottunk. A festékkel is csak maszatolni tudtunk, festeni nem. Semmi olyan dolog nem volt, amiben feltűnően jók lettünk volna, és olyan sem, amiben némi gyakorlással fejlődhettünk volna. Még semmit sem fedeztünk fel és még nem is találtunk fel semmit. Arra viszont emlékszem, hogy párszor szétszedtünk egy babakocsit és egy öreg mosógépet, sőt később még egy tönkrement rádiót is, de arra már nem voltunk képesek, hogy a darabokból valami jelentőset rakjunk össze.
Testvérem a biciklije kerekére mutatott, és azt mondta, hogy valami olyan fontosat kell feltalálnunk, mint a kerék. Valami hasznosat, mint például a tűz, a vízcsap vagy a villanykörte. Csak ezután lesz jelentősége az életünknek.
— Nem lehet ez annyira bonyolult! — mondta a másik testvérem. — Van egy trükk: egyszerűen próbálj olyan dolgokra gondolni, amik még nem léteznek. Nem mondom, hogy könnyű, de egy próbát megér.
A testvéreim tele voltak önbizalommal, és lefeküdtek a fűbe a biciklijeik mellé. Egymásra néztek, főleg az egyik testvéremre, amitől aztán egy idő múlva kinyújtott lábakkal és kezükkel a fejük alatt hanyatt feküdtek, mert nyilvánvalóan ez volt a legjobb testhelyzet ahhoz, hogy az ember feltaláljon valamit.
Én is lefeküdtem.
— Sokáig fog tartani? — kérdeztem.
— Attól függ — válaszolták a testvéreim.
Pár percre csend lett. A testvéreim hanyatt fekve nézték a felhőket, melyek eléggé alacsonyan vonultak el felettünk. Komoly képet vágtak, és láttam a homlokukon, hogy gondolkoznak. Az égbolttal a fejük felett, elsőnek természetesen repülő dolgokat találtak fel, és még pár dolgot, aminek szélre volt szüksége. Ezt azon láttam, amit az ajkukkal csináltak, és ahogy az arcukat mozgatták. Alaposabban átgondolva, be kellett vallaniuk maguknak, hogy egy fajta helikoptert találtak fel, és minden, ami ’egy fajtája’ valaminek, az sajnos már fel van találva.
Az egyik testvérem azt mondta, hogy nem kéne ennyire nagyban gondolkodnunk, és jobb lenne, ha valami kis dolgot találnánk fel.
— Igazad van — mondta a többi testvérem. — Ettől még nem lett könnyebb a dolgunk, de igazad van.
Ránéztem az órámra, mert tovább akartam biciklizni és lassan elfogyott a türelmem, de a kis óramutató miatt hirtelen mégis át kellett gondolnom azt, amit a testvérem mondott, és amit a többi testvérem válaszolt rá. Azt, hogy attól nem lett könnyebb dolgunk, hogy valami kis dolgot kellene feltalálnunk. Nem értettem, hogy a testvéreim miért bonyolítják ennyire túl az egészet.
Ott feküdtek a fűben szétszórva, sóhajtoztak és nyögtek, és lázasan keresték azokat a dolgokat, amik még nem léteznek. Néha egy-egy testvérem a homlokára csapott vagy hangosan azt mondta: Á, mégsem. Éreztem, hogy megváltozik a hangulatuk. Megharagudtak magukra, hogy már olyan sokat gondolkoztak, és még mindig nem jutottak semmire, pedig feltalálnivaló szerintem bőven akadt.
Rájuk néztem, és egyből tudtam, hogy valami fűvel kapcsolatosat kell feltalálnom, hiszen abban feküdtem. Valami hangyás dologra is gondoltam, mert pont végigszaladt egy a karomon. Aztán valami szagokkal kapcsolatosra is, mert tehenek voltak a közelben. Halk hangokra is gondoltam, amik különben nem tűnnek fel, mint a szívdobogás vagy egy bogár szárnyainak zizegése. Boldogsággal töltött el az a sok minden, ami ötletet adott valamilyen találmányhoz. Valami szederrel kapcsolatos dologra is gondoltam, mert épp megkívántam valami édeset, továbbá tudtam, hogy valamit fel kell találnom a lábam alsó felére, mert a talpam már nagyon bizsergett. Valami tollasat is láttam magam előtt, mert gondolatban annyira könnyűvé váltam. Aztán arról álmodoztam, hogy feltalálok valamit, amitől az ember elmosolyodik, és meglepetésemre e találmány magasabb volt, mint a fák és nagyobb, mint a rét és az erdők körülötte.
A testvéreim felültek. Csak valami apróságot találtak fel, mint amilyen a szitkozódás és a sóhaj, és ezzel nem voltak megelégedve. A testvéremet szidták.
— Biciklizzünk egy kört! — mondták. — Találj fel te valamit, olyat, mint a kerék, és mondd el, ha visszajöttünk! Vagy kezdj el csembalózni, vagy szivardobozokra festeni, mit érdekel minket!
— Nem azt mondtam, hogy már ma délután fel kell találnunk valamit — dünnyögte a testvérem. — Tőlem lehet holnap is vagy a jövő héten.
A testvéreim felszálltak a biciklijeikre és lógó orral, lefelé görbülő szájjal elhajtottak. Én mögöttük bicikliztem, aztán egy idő után előttük. Én voltam az egyetlen, aki körbe nézett, mindenfélét felfedezett és közben egy dalocskát fütyült.
Fordította: Tyukodi Tibor
Szerkesztette: Koncz Erika
2012. április 14., szombat
2012. február 15., szerda
A lány, aki melegséget hozott - Het warme meisje
Részlet A bátyáim és én (Broere) c. könyvből, 156-158. o., Uitgeverij Querido, Amsterdam, 2010
A lány, aki melegséget hozott
Egy nap egy kislány költözött hozzánk. Édesapánk azt mondta Françoise-nak hívják. Először nem hittük, hogy ez az igazi neve. Egyik bátyám úgy gondolta, apánk azért adta neki ezt a nevet, hogy egyértelmű legyen, a lány csak franciául tud beszélni. Másik bátyám szerint a név a honvágy ellenszeréül szolgált. Nálunk ugyanis két héten át a mi nyelvünket kellett beszélnie, ha honvágya támad francia otthona után, egy francia név majd vigaszt nyújt neki.
A lány kissé zavartan nézett ránk, amikor édesanyánk és apánk és a bátyáim ajtót nyitottak. A lány — aki úgy állt a küszöbön, mintha valaki odatette volna, majd gyorsan elszaladt — halkan bemutatkozott: — Françoise.
Szóval mégis, gondoltuk, és ahogy apánk kérte, kórusban mondtuk: — Isten hozott, Françoise!
Ez úgy hangzott, mintha máris nyelvleckét adtunk volna neki, mivel megpróbáltuk mozdulatainkkal érzékeltetni, hogy szívesen látjuk. Egyik bátyám oldalra biccentette fejét és mosolygott, a másik összecsapta két tenyerét, a többi bátyám pedig kinyújtott karral a nappali felé mutatott, ahova abban a pillanatban befújt a hideg szél.
Mindannyiunk közül édesanyánk volt a legvendégszeretőbb. Behúzta Françoise-t az előszobába és elkezdte kicsomagolni, mintha ajándékba kaptuk volna. Levette róla a sapkát, a sálat, lehúzta a kesztyűjét és a kabátját és anya eközben arról is gondoskodott, hogy Françoise egyúttal mindannyiunk nevét is megtanulja, amiből az lett, hogy azonnal mindet el is felejtette.
Amikor kicsomagolva állt és sugárzott a nappaliban, pár másodpercig senki sem mozdult. Úgy véltük, Françoise olyasmi, ami első látásra kályhához illene. Sötétkék kötött lábakon állt és vastag piros gyapjúruha volt rajta, hajában pedig szalag ékeskedett, ami szerintünk szintén gyapjúból készült, ráadásul horgolva volt, benne fagyöngyökkel. Ő volt a legmelegségesebb lány, aki valaha a házunkban járt.
— Françoise — szólt neki apánk, miközben felénk hunyorított. Odaszaladt anyánkhoz, kezét a vállára tette, s közben anyánk nevét mondta. Ezután újra hunyorított és megragadta legidősebb bátyámat. Françoise bólintott, mikor testvérem nevét hallotta, de én láttam, hogy még abban a pillanatban el is felejtette. A bátyáimnak mindez nem tűnt fel. Ők túlságosan el voltak foglalva az előnyös kiállásukkal és a kacsintással. Amikor a nevüket hallották, mellkasukat kidüllesztették, és ha tudtak volna, még fényt is árasztottak volna
Françoise egyikről a másikra tekintgetett, majd körbe nézett. Rögtön rájöttem, hogy egy szót keres. Amint megtalálta, rámutatott.
— Fa! — mondta. De akár azt is mondhatta volna, hogy álom, vagy szép, mert úgy bukott ki belőle.
A bátyáim rettenetesen izgatottak lettek. Bólogatva a karácsonyfa mellé álltak és mutogattak a gömbökre, a girlandokra, a csúcsra és megneveztek mindent, ami csak eszükbe jutott, mert meg akarták tanítani a nyelvünket Françoise-nak. A magas, az óra, a csillag és az ünnep hirtelen mind nagyon fontos szavakká váltak számukra.
Françoise kissé elkedvetlenedett, úgyhogy megvontam a vállam és kezemmel letöröltem a levegőt. Egy zsákot rajzoltam a levegőbe, amibe beletettem a bátyáim szavait és egyszerűen azt kiáltottam: — Hurrá, fenyőfa!
Előző héten, mikor a fa épp fel lett állítva, ugyanígy tettem, amitől mindenkinek elállt a szava. És most megint.
Apánk, anyánk, a bátyáim és én, mindannyian Françoise irányába néztünk, de ő csak engem bámult, kacsintott felém és szélesen mosolygott.
— Hurrá, fenyőfa! — mondta, és nagy meglepetésemre a szüleim tapsolni kezdtek. A bátyáim nem tapsoltak. Csak morgolódtak, és én nem értettem, miért.
Három nappal később még mindig nem értettem a dolgot. A bátyáim egész idő alatt azon fáradoztak, hogy Françoise-t megtanítsák a nyelvünkre. Egyik bátyám rajzolt neki egy korcsolyát, melyen nyilak és szavak szerepeltek, de Françoise például a cipőfűzőt képtelen volt megjegyezni. Másik bátyám egy egész délutánt töltött a konyhában, hogy Françoise-nak piskótát süssön, de ő így se tudta elsajátítani a tojás, a tej és a cukor szavakat. A bátyáim minél jobban kitettek magukért, Françoise annál kevesebb szót jegyzett meg.
A pulyka után, a karácsonyi vacsorán — ahol sokszor állt be a csend — teljesen bizonyos lettem benne, hogy Françoise-zal egyszerűen és világosan kell beszélni. Közelebb kúsztam hozzá a kanapén, kályha-karjait magam köré vontam és jól érthetően így szóltam: — Hurrá, meleg!
Efféle dolgokat megértett.
— Hurrá, meleg! — ismételte.
Bólintottam és fekve maradtam, miközben a bátyáim irigykedve néztek rám, amiért az ő módszerük nem volt ilyen eredményes.
— Hurrá, Kari! — mondta Françoise hirtelen.
Bólintottam, bár kedvem lett volna szólni, hogy nem ez a nevem. De ha egyszer beburkol a melegség, jobban teszed, ha szemet hunysz egy-egy hiba felett.
Gábeli Emese fordítása
A lány, aki melegséget hozott
Egy nap egy kislány költözött hozzánk. Édesapánk azt mondta Françoise-nak hívják. Először nem hittük, hogy ez az igazi neve. Egyik bátyám úgy gondolta, apánk azért adta neki ezt a nevet, hogy egyértelmű legyen, a lány csak franciául tud beszélni. Másik bátyám szerint a név a honvágy ellenszeréül szolgált. Nálunk ugyanis két héten át a mi nyelvünket kellett beszélnie, ha honvágya támad francia otthona után, egy francia név majd vigaszt nyújt neki.
A lány kissé zavartan nézett ránk, amikor édesanyánk és apánk és a bátyáim ajtót nyitottak. A lány — aki úgy állt a küszöbön, mintha valaki odatette volna, majd gyorsan elszaladt — halkan bemutatkozott: — Françoise.
Szóval mégis, gondoltuk, és ahogy apánk kérte, kórusban mondtuk: — Isten hozott, Françoise!
Ez úgy hangzott, mintha máris nyelvleckét adtunk volna neki, mivel megpróbáltuk mozdulatainkkal érzékeltetni, hogy szívesen látjuk. Egyik bátyám oldalra biccentette fejét és mosolygott, a másik összecsapta két tenyerét, a többi bátyám pedig kinyújtott karral a nappali felé mutatott, ahova abban a pillanatban befújt a hideg szél.
Mindannyiunk közül édesanyánk volt a legvendégszeretőbb. Behúzta Françoise-t az előszobába és elkezdte kicsomagolni, mintha ajándékba kaptuk volna. Levette róla a sapkát, a sálat, lehúzta a kesztyűjét és a kabátját és anya eközben arról is gondoskodott, hogy Françoise egyúttal mindannyiunk nevét is megtanulja, amiből az lett, hogy azonnal mindet el is felejtette.
Amikor kicsomagolva állt és sugárzott a nappaliban, pár másodpercig senki sem mozdult. Úgy véltük, Françoise olyasmi, ami első látásra kályhához illene. Sötétkék kötött lábakon állt és vastag piros gyapjúruha volt rajta, hajában pedig szalag ékeskedett, ami szerintünk szintén gyapjúból készült, ráadásul horgolva volt, benne fagyöngyökkel. Ő volt a legmelegségesebb lány, aki valaha a házunkban járt.
— Françoise — szólt neki apánk, miközben felénk hunyorított. Odaszaladt anyánkhoz, kezét a vállára tette, s közben anyánk nevét mondta. Ezután újra hunyorított és megragadta legidősebb bátyámat. Françoise bólintott, mikor testvérem nevét hallotta, de én láttam, hogy még abban a pillanatban el is felejtette. A bátyáimnak mindez nem tűnt fel. Ők túlságosan el voltak foglalva az előnyös kiállásukkal és a kacsintással. Amikor a nevüket hallották, mellkasukat kidüllesztették, és ha tudtak volna, még fényt is árasztottak volna
Françoise egyikről a másikra tekintgetett, majd körbe nézett. Rögtön rájöttem, hogy egy szót keres. Amint megtalálta, rámutatott.
— Fa! — mondta. De akár azt is mondhatta volna, hogy álom, vagy szép, mert úgy bukott ki belőle.
A bátyáim rettenetesen izgatottak lettek. Bólogatva a karácsonyfa mellé álltak és mutogattak a gömbökre, a girlandokra, a csúcsra és megneveztek mindent, ami csak eszükbe jutott, mert meg akarták tanítani a nyelvünket Françoise-nak. A magas, az óra, a csillag és az ünnep hirtelen mind nagyon fontos szavakká váltak számukra.
Françoise kissé elkedvetlenedett, úgyhogy megvontam a vállam és kezemmel letöröltem a levegőt. Egy zsákot rajzoltam a levegőbe, amibe beletettem a bátyáim szavait és egyszerűen azt kiáltottam: — Hurrá, fenyőfa!
Előző héten, mikor a fa épp fel lett állítva, ugyanígy tettem, amitől mindenkinek elállt a szava. És most megint.
Apánk, anyánk, a bátyáim és én, mindannyian Françoise irányába néztünk, de ő csak engem bámult, kacsintott felém és szélesen mosolygott.
— Hurrá, fenyőfa! — mondta, és nagy meglepetésemre a szüleim tapsolni kezdtek. A bátyáim nem tapsoltak. Csak morgolódtak, és én nem értettem, miért.
Három nappal később még mindig nem értettem a dolgot. A bátyáim egész idő alatt azon fáradoztak, hogy Françoise-t megtanítsák a nyelvünkre. Egyik bátyám rajzolt neki egy korcsolyát, melyen nyilak és szavak szerepeltek, de Françoise például a cipőfűzőt képtelen volt megjegyezni. Másik bátyám egy egész délutánt töltött a konyhában, hogy Françoise-nak piskótát süssön, de ő így se tudta elsajátítani a tojás, a tej és a cukor szavakat. A bátyáim minél jobban kitettek magukért, Françoise annál kevesebb szót jegyzett meg.
A pulyka után, a karácsonyi vacsorán — ahol sokszor állt be a csend — teljesen bizonyos lettem benne, hogy Françoise-zal egyszerűen és világosan kell beszélni. Közelebb kúsztam hozzá a kanapén, kályha-karjait magam köré vontam és jól érthetően így szóltam: — Hurrá, meleg!
Efféle dolgokat megértett.
— Hurrá, meleg! — ismételte.
Bólintottam és fekve maradtam, miközben a bátyáim irigykedve néztek rám, amiért az ő módszerük nem volt ilyen eredményes.
— Hurrá, Kari! — mondta Françoise hirtelen.
Bólintottam, bár kedvem lett volna szólni, hogy nem ez a nevem. De ha egyszer beburkol a melegség, jobban teszed, ha szemet hunysz egy-egy hiba felett.
Gábeli Emese fordítása
2012. február 10., péntek
Pérdekádé - Peerdekadoes
Részlet A bátyáim és én (Broere) c. könyvből, 28-30. o., Uitgeverij Querido, Amsterdam, 2010
Pérdekádé
Egy reggelen édesapa elküldött minket Gabihoz. Azt mondta, rendelt tőle egy pérdekádét, melyet Gabi aznap éjjel sütött meg, mazsola nélkül.
Az arcát fürkésztük, hogy vajon miért mondta az utolsó szavakat olyan nyomatékosan, mire ő megnyalta a szája szélét, és elmosolyodott. Bizonyára még sosem ettünk mazsolás pérdekádét, mondta, de annyit sejthetünk, hogy az talán még az árpakásánál is gusztustalanabb. Mazsola nélkül viszont isteni eledel.
Mind elnevettük magunkat.
— Ez ennyire vicces? — kérdezte apa
Nem válaszoltunk. A hasunkat fogtuk, és összeszorítottuk az ajkunkat, hogy elnyomjuk a feltörő vihogást, ugyanis április 1-je volt, és az egyik bátyánknak éppen sikerült az asztal alatt apa cipőfűzőit összecsomózni. Apa nem sejtett semmi rosszat, és anya meg Memé sem vett észre semmit, amit mi nagyon mulatságosnak találtunk, mivel nekik meg a köntösük övét kötöttük oda a székhez, még a reggeli elején
— Gyertek, menjünk! — mondta a bátyám vörös fejjel
— Jó! — feleltük.
Kiérve már menni is alig bírtunk a nevetéstől. A karunk és a lábunk teljesen elgyengült tőle. Egymásnak dőltünk, és azt visítottuk: „Április bolondja! Április bolondja!”, miközben elképzeltük az ijedtséget apa, anya és Memé arcán. Elhatároztuk, hogy még néhány április 1-jét bevezetünk az évben, május 3-án, vagy július 21-e körül.
A pékség küszöbére lépve elcsendesedtünk, mivel nagyon tiszteltük Gabit. Látszott rajta, hogy igen keveset alszik — a szeme alatti árkokból, és az aggódó arckifejezéséből. Éjjelente a férjének segített, akit mi csak napközben láttunk, mikor délutánonként furgonjával kiszállította a kenyeret. Gabi és a pék megállás nélkül és mindig keményen dolgozott. Mivel sosem volt túl sok idejük, nem tartottuk fel őket fölösleges fecsegéssel
— Mit adhatok? — kérdezte Gabi, amikor a pult elé értünk.
— A pérdekádét édesapánknak — válaszoltuk.
— A micsodát? — kérdezett vissza
— A pérdekádét — feleltük —, mazsola nélkül.
Az egyik bátyám még hozzáfűzte, hogy apánk a rendeléséért nem tudott maga eljönni, mert összecsomóztuk a cipőfűzőit. Majd vigyorogva hozzátette: „Április bolondja!”.
Megint erőt vett rajtunk a vihogás. Még maga Gabi sem tudta megállni nevetés nélkül, láttuk a szemén, ahogy egy pillanatra felragyogott a tekintete.
— Persze! — mondta, és az ajkába harapott. — A pérdekádé. Máris!
Ekkor eltűnt egy ajtóban, mely mögött még egy másik állt. Épp arról kezdtünk sutyorogni, hogy Gabi furcsamód, mintha mindig a cipője oldalsó részén járna, amikor a második ajtó mögül féktelen hahotázás csapta meg a fülünket. Ez Gabitól és a péktől jött. Nagyon elégedettek voltunk magunkkal, hogy ilyen örömet okoztunk nekik. A cipőfűzős viccünket ők épp olyan óriásinak találták, mint mi.
— Jól megtréfáltuk apát, mi? — mondtuk, mikor Gabi visszajött, és egy kissé még mindig rázkódott a nevetéstől.
— Igen, nagyon jól! — mondta, majd a friss pérdekádéra tette a kezét, ami véleményünk szerint leginkább egy kenyérre hasonlított, mindenesetre egy jó nagy kenyérre.
— Mondjátok meg apátoknak, hogy ez igazi finomság! — tette hozzá Gabi.
— Megmondjuk! — feleltük. — De ezt apa is tudja. Ő maga mondta, hogy a pérdekádé mazsola nélkül isteni eledel.
— Ez így van — válaszolta Gabi, és vékony papírba csomagolta a mennyei étket, majd átnyújtotta nekünk a pult fölött. — Isteni eledel.
— Igen. Hurrá! Apának! — kiáltottuk együtt, és különbözőképpen mind elbúcsúztunk Gabitól. Kiérve azonnal elakadt a szavunk. Nem tudtuk, mitől, de hirtelen úgy éreztük, a lehető legközelebb kell kerülnünk ahhoz a bátyánkhoz, aki a pérdekádét vitte. Lázasan szimatoltunk, hogy elcsípjünk egy kis süteményillatot, és letöröltük a nyálat a szánk széléről. A tudat, hogy nem csupán apa, de Gabi is isteni eledelnek nevezte a pérdekádét, amiről mi még csak nem is hallottunk, nyugtalanítani kezdett minket.
— Ránézésre esküdni mernék rá, hogy ez csak egy egyszerű kenyér — mondta az egyik bátyám.
— De ez egy pérdekádé! — ellenkezett a másik.
— Mazsola nélkül! — sóhajtottuk mi egyszerre. Úgy álltuk körbe a pérdekádét, hogy fölötte a fejünk összeért.
— A tetején nem látszik, hogy finom-e — mondtuk.
— Megpróbálhatjuk az alját — felelte az egyik bátyám, és letépett egy kis papírt az alsó részéről, beleadott némi erőt, és egy darabot felemelt az isteni eledelből, majd azonnal eltüntette a szájában.
Visszafojtott lélegzettel vártunk.
Még mielőtt elkezdte volna rágni, felderült az arca. Azt hittük, el fog olvadni az ízétől, hogy angyali dalra fakad, de nem ez történt. Elkezdett rázkódni a nevetéstől, és teli szájjal mondta, hogy „Április bolondja!”, és hogy Gabi egyszerűen óriási.
— Kóstoljátok meg! Sima fehér kenyér! — kiáltotta. — Gabi jól rászedte apát.
És futottunk haza, ordítozva, hogy „Április bolondja! Április bolondja!” Kíváncsiak voltunk, vajon ki fog még minket lóvá tenni, s dörzsöltük a tenyerünket, mivel még hosszú volt a nap.
Keserű Júlia fordítása
Pérdekádé
Egy reggelen édesapa elküldött minket Gabihoz. Azt mondta, rendelt tőle egy pérdekádét, melyet Gabi aznap éjjel sütött meg, mazsola nélkül.
Az arcát fürkésztük, hogy vajon miért mondta az utolsó szavakat olyan nyomatékosan, mire ő megnyalta a szája szélét, és elmosolyodott. Bizonyára még sosem ettünk mazsolás pérdekádét, mondta, de annyit sejthetünk, hogy az talán még az árpakásánál is gusztustalanabb. Mazsola nélkül viszont isteni eledel.
Mind elnevettük magunkat.
— Ez ennyire vicces? — kérdezte apa
Nem válaszoltunk. A hasunkat fogtuk, és összeszorítottuk az ajkunkat, hogy elnyomjuk a feltörő vihogást, ugyanis április 1-je volt, és az egyik bátyánknak éppen sikerült az asztal alatt apa cipőfűzőit összecsomózni. Apa nem sejtett semmi rosszat, és anya meg Memé sem vett észre semmit, amit mi nagyon mulatságosnak találtunk, mivel nekik meg a köntösük övét kötöttük oda a székhez, még a reggeli elején
— Gyertek, menjünk! — mondta a bátyám vörös fejjel
— Jó! — feleltük.
Kiérve már menni is alig bírtunk a nevetéstől. A karunk és a lábunk teljesen elgyengült tőle. Egymásnak dőltünk, és azt visítottuk: „Április bolondja! Április bolondja!”, miközben elképzeltük az ijedtséget apa, anya és Memé arcán. Elhatároztuk, hogy még néhány április 1-jét bevezetünk az évben, május 3-án, vagy július 21-e körül.
A pékség küszöbére lépve elcsendesedtünk, mivel nagyon tiszteltük Gabit. Látszott rajta, hogy igen keveset alszik — a szeme alatti árkokból, és az aggódó arckifejezéséből. Éjjelente a férjének segített, akit mi csak napközben láttunk, mikor délutánonként furgonjával kiszállította a kenyeret. Gabi és a pék megállás nélkül és mindig keményen dolgozott. Mivel sosem volt túl sok idejük, nem tartottuk fel őket fölösleges fecsegéssel
— Mit adhatok? — kérdezte Gabi, amikor a pult elé értünk.
— A pérdekádét édesapánknak — válaszoltuk.
— A micsodát? — kérdezett vissza
— A pérdekádét — feleltük —, mazsola nélkül.
Az egyik bátyám még hozzáfűzte, hogy apánk a rendeléséért nem tudott maga eljönni, mert összecsomóztuk a cipőfűzőit. Majd vigyorogva hozzátette: „Április bolondja!”.
Megint erőt vett rajtunk a vihogás. Még maga Gabi sem tudta megállni nevetés nélkül, láttuk a szemén, ahogy egy pillanatra felragyogott a tekintete.
— Persze! — mondta, és az ajkába harapott. — A pérdekádé. Máris!
Ekkor eltűnt egy ajtóban, mely mögött még egy másik állt. Épp arról kezdtünk sutyorogni, hogy Gabi furcsamód, mintha mindig a cipője oldalsó részén járna, amikor a második ajtó mögül féktelen hahotázás csapta meg a fülünket. Ez Gabitól és a péktől jött. Nagyon elégedettek voltunk magunkkal, hogy ilyen örömet okoztunk nekik. A cipőfűzős viccünket ők épp olyan óriásinak találták, mint mi.
— Jól megtréfáltuk apát, mi? — mondtuk, mikor Gabi visszajött, és egy kissé még mindig rázkódott a nevetéstől.
— Igen, nagyon jól! — mondta, majd a friss pérdekádéra tette a kezét, ami véleményünk szerint leginkább egy kenyérre hasonlított, mindenesetre egy jó nagy kenyérre.
— Mondjátok meg apátoknak, hogy ez igazi finomság! — tette hozzá Gabi.
— Megmondjuk! — feleltük. — De ezt apa is tudja. Ő maga mondta, hogy a pérdekádé mazsola nélkül isteni eledel.
— Ez így van — válaszolta Gabi, és vékony papírba csomagolta a mennyei étket, majd átnyújtotta nekünk a pult fölött. — Isteni eledel.
— Igen. Hurrá! Apának! — kiáltottuk együtt, és különbözőképpen mind elbúcsúztunk Gabitól. Kiérve azonnal elakadt a szavunk. Nem tudtuk, mitől, de hirtelen úgy éreztük, a lehető legközelebb kell kerülnünk ahhoz a bátyánkhoz, aki a pérdekádét vitte. Lázasan szimatoltunk, hogy elcsípjünk egy kis süteményillatot, és letöröltük a nyálat a szánk széléről. A tudat, hogy nem csupán apa, de Gabi is isteni eledelnek nevezte a pérdekádét, amiről mi még csak nem is hallottunk, nyugtalanítani kezdett minket.
— Ránézésre esküdni mernék rá, hogy ez csak egy egyszerű kenyér — mondta az egyik bátyám.
— De ez egy pérdekádé! — ellenkezett a másik.
— Mazsola nélkül! — sóhajtottuk mi egyszerre. Úgy álltuk körbe a pérdekádét, hogy fölötte a fejünk összeért.
— A tetején nem látszik, hogy finom-e — mondtuk.
— Megpróbálhatjuk az alját — felelte az egyik bátyám, és letépett egy kis papírt az alsó részéről, beleadott némi erőt, és egy darabot felemelt az isteni eledelből, majd azonnal eltüntette a szájában.
Visszafojtott lélegzettel vártunk.
Még mielőtt elkezdte volna rágni, felderült az arca. Azt hittük, el fog olvadni az ízétől, hogy angyali dalra fakad, de nem ez történt. Elkezdett rázkódni a nevetéstől, és teli szájjal mondta, hogy „Április bolondja!”, és hogy Gabi egyszerűen óriási.
— Kóstoljátok meg! Sima fehér kenyér! — kiáltotta. — Gabi jól rászedte apát.
És futottunk haza, ordítozva, hogy „Április bolondja! Április bolondja!” Kíváncsiak voltunk, vajon ki fog még minket lóvá tenni, s dörzsöltük a tenyerünket, mivel még hosszú volt a nap.
Keserű Júlia fordítása
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)