Sötétség - Het donker daar

Részlet A bátyáim és én (Broere) c. könyvből, 93-95. o., Uitgeverij Querido, Amsterdam, 2010

Sötétség

Édesanyánk az én kedvemért szorosra tűrte be az ágyneműt, így jó sötét lett a takaró alatt. Koromsötét, különösen az ágy végében. Az a kevés levegő ott sűrű és meleg volt, és amikor lábamat felhúzva és karomat összetéve összekuporodtam, mint egy teknősbéka, olyan fülledt lett a levegő, hogy nem lehetett kibírni.

Amikor majdnem túl késő volt, amikor majdnem megfulladtam, amikor majdnem becsináltam a félelemtől, mert azt hittem, hogy nem fogok időben friss levegőt kapni, jöttek a bátyáim és megmentettek a sötétségtől. Kiabálva beviharzottak a szobába, rám ugrottak, lökdöstek és ráncigáltak, miközben én — mint egy kisbaba az anyja hasából— az ágy fejénél feltűntem és levegő után kapkodtam.

— Él még! — mondta ekkor mindig az egyik testvérem, aki ezzel magyarázta, miért ért fülig a szám. Az arcom vörös volt és ragyogott a hőtől és a mennyei dicsfénytől. Egész testem bizsergett, belül ujjongtam, mert még éltem, és még éltek a bátyáim, és hallottam, ahogy édesanyám pakol a konyhában, tehát még élt ő is.

Eközben kirohantak a testvéreim a szobából, kattogtak, mint a gépfegyverek és néha hangosabban: dörögtek, mint a bombák, amik nem sokkal egymás után felrobbantak, és pár másodpercen belül hatalmas pusztítást végeztek a lépcsőfordulóban és a szomszédos szobákban. Ott feküdtek hatan, legtöbbször felborult székek alatt, mozdulatlanul, mintha meghaltak volna, miközben nekem a hasamat kellett fognom a nevetéstől.

Ha anyánknak nem volt túl sok dolga, dúdolva feljött, megállt a legfelső lépcsőfokon és megrémült a hullák látványától. Meggyőző volt.

— Jaj, jaj, jaj! — kiabált, arcát a kezébe temette, majd felkiáltott, hogy széttépi a szívét a bánat, jaj, jaj, jaj, mindegyik fiamat elvesztettem, de amikor meghallotta, hogy kuncogok, megkönnyebbülten  felsúhajtott.

  — Mégiscsak van egy, aki még él! — mondta ekkor.

Mindig besétált a csapdába. Mindig sikoltott egyet, amikor a testvéreim hirtelen felugrottak és azt kiáltották, hogy támadás.

— Feltámadás — mondta édesanyánk és ugyanazt értette alatta, és semmi sem nyomhatta el az örömünket. 

Élveztük, hogy még élünk, és ezt ki is mutattuk neki átkarolva a lábát, de egymást is átöleltük vagy vaktában belecsíptünk egymás karjába vagy lábába, mert akinek fáj valamije, az nem álmodik.

De ez nem mindig volt jó játék. Egy november este az ágy végében ültem, a takaró alatt. Már előre örültem annak, hogy jönnek és megmentenek a haláltól, én majd felkiáltok, ahogy szoktam, pont időben, pont abban a pillanatban, amikor elérném a határt a ,,még nem” és a ,,már nem” között. Figyeltem a körülöttem lévő tompa hangokra, és legnagyobb rémületemre észrevettem, hogy a szívem sokkal erősebben ver, mint máskor. Biztos voltam abban, hogy bármelyik pillanatban kiugorhat. Hallottam a dörömbölést a fülemben, és most — úgy, mint ahogy egy lepke valószínűleg a bábjában —  gombóccá összekuporodva ültem és hallottam a vérem lüktetését az ereimben. Félelem fogott el. Páni félelem. Folyt rólam a víz, és elkezdett viszketni a hónom alatt, de én csak vártam a bátyáimra, ahogyan azt megbeszéltük. Elkezdtem számolni, nem visszafele, hanem előre, de ezt se nagyon sokáig bírtam, mert amikor észrevettem, hogy a szemhéjam alatt szokatlanul sötét van, elvesztettem minden érzékemet a számtan iránt. Már nem láttam villanásokat, amiket ilyenkor mindig látni lehet a sötétben, és az a narancsos árnyalat sem jelent meg, ami néha feltűnik. Nem jutottak el hozzám külső hangok. Az egyetlen, amit hallottam, a saját gondolataim voltak. Például hallottam, amint azt gondolom, hogy már nem pusztán a sötétben vagyok. Hirtelen ráébredtem: ez már maga a sötétség.

Mintha egy méh csípett volna meg, olyan gyorsan bújtam elő a takaró alól. Levegő után kapkodtam, kinyitottam a szememet, majd megkönnyebbülten elmosolyodtam, mert még éltem. De sötét maradt, koromsötét, és az a borzalmas érzésem támadt, hogy élve kerültem át a másik oldalra, oda, ahova normális esetben csak holtan lehet. Próbáltam hívni a testvéreimet, de a sötétség beférkőzött a tüdőmbe, és a torkomon akadt a nevük. A szomszédból kuncogó szellemeket hallottam. Sőt, hangosan nevetgéltek. Azt gondoltam, egy ajtó közeledik felé, ami egyszercsak ott is termett: a sötétben három fénycsík keretezte, és dúdolt, mint édesanyánk. Aztán hirtelen ki is nyílt.

— Azt hittem, halottak vagytok —beszélt anyukánk a szobának Csodálkozva nézett végig a testvéreimen, a legidősebbtől a leggyorsabbig, akik mind ott voltak a szobában és hahotáztak és a könnyüket törölgették. Már nyöszörögtek a hasfájástól, de amikor felém mutattak, nem bírtak magukkal.

— Nem, nem, még élünk — próbálták egyszerre mondani, de nem sikerült.

— Akkor miért ültök itt a sötétben? — kérdezte anyánk.

 Erre a bátyáimnak ki kellett találniuk valamit.

Teknősbéka lettem. Lehajtottam a fejemet és visszamásztam a takaró alá a sötétbe, hogy dühösen és szomorúan meghaljak. Aki meg szeretne menteni, annak van még pár perce.

Fordította Jankovits Dániel

Szerkesztette Tar Noémi és Varga Edit

Fő az egészség! - Als we maar gezond zijn

Részlet A bátyáim és én (Broere) c. könyvből, 31-33. o., Uitgeverij Querido, Amsterdam, 2010

Fő az egészség!

Attól függ, milyen fajta hagymáról van szó: a gyöngyhagyma túl kicsi, a mogyoróhagymával nem mentünk sokra, a lilahagymáról nem is tudtunk semmit. Egy nagyobb vöröshagyma kellett, olyan, amilyet anyánk a sült hús mellé vagy a levesbe rak. A fényes, fehér részig pucoltuk meg őket és mielőtt a hónunk alá raktuk volna, lyukakat fúrtunk beléjük, hogy gyorsan hassanak.
— Lyukakat? — kérdezte az egyik bátyám.
— Hogy a szagát érezhessük — mondta egy másik.
— Hogy levet ereszthessen — szólt a harmadik.
— Hogy gyors eredményt érhessünk el — mondtam én.

Néma csend kerekedett, a testvéreim a számat bámulták, vajon elhagyja-e még valami hülyeség. Így adták tudtomra hogy a három szótagú szavak az én számból furcsán hangzanak. A szemüket forgatták, a felkarjukat a törzsükhöz szorították, és mereven felhúzták a vállukat.
— De így van, nem?! — kérdeztem óvatosan — A lyukakat a gyorsabb eredményért fúrjuk bele, mert így a szag és a lé gyorsabban kijön a hagymából.
— Nézzétek már! — mondta az egyik bátyám anélkül, hogy felém fordult volna. — Hát ez beszél?! Ez aztán biztosan mindent tud a hagymákba vájt lyukakról.
Egy másik bátyám úgy vélte, azok a lyukak az én arcomon jobban mutatnának.
— Nem kértünk kommentárt! — mondta. Neked nem kell betegnek lenned. Csak nekünk kell megbetegednünk, hogy a mi közérzetünk jobb legyen.
— Tulajdonképpen a mi egészségünk érdekében. — mondta a másik bátyám.
— Hmmmm… — húztam a számat.

Az elfojtott haragtól ennél többet  nem tudtam kipréselni magamból. Hallottam, ahogy a „mi” szócskát kiemelik és fontosabbá teszik minden másnál a Földön. Mélyet lélegeztem ki és be, megpróbáltam másra gondolni, valaki mássá válni, mert majd szétvetett a düh. Meg akartam nőni, föléjük magasodni. Felülről akartam lenézni rájuk, nevetségesnek látni őket. Nézd csak! Nézd őket: holnap iskolába kell menniük, olyan dolgokat csinálni, amit a hátuk közepére sem kívánnak, és most ott ülnek hagymával a hónuk alatt, és azt várják, hogy belázasodjanak.

A gondolataim segítettek. A bátyáim hirtelen remekül néztek ki. Mind a hatan próbáltak a lehető legkevesebbet mozogni. Néha tétován az orrukhoz emelték a kezüket és óvatosan tapogatták, folyik-e már az orruk, a hagymák mellett a ’nedves törölköző’módszert is alkalmazták Ugyanis  a tarkóra rakott nedves törölközőtől csöpög az orrod. Egyúttal a cipőiket is teletömték kartonpapírral, ugyanis ha ezt teszed, a rosszullét soha nem marad el. Szinte azonnal kiszáradásos tüneteket mutatsz. A törölközőtől folyik az orrod, a kartonpapír kiszívja a testedből a nedvességet és mindennek a tetejében a hagymától még lázad is lesz. Azt mondják, hogy még a legjobb orvos sem tudja diagnosztizálni, milyen betegségről van szó.
Felemeltem mindkét karomat, így a hagymák a földre estek, eldobtam magamtól a vizes törölközőt és lehajoltam, hogy kioldjam a cipőmet.

— Mit csinálsz? — kérdezték a bátyáim.
— Semmit! — mondtam — Dőljetek akkor csak ti hatan ágynak! Holnap nekem úgysem kell azt csinálnom, amit nektek, nekem nincs szükségem hagymákra, törölközőre és a cipőbe gyömöszölt  kartonpapírra sem, és már amúgy is kezdek  rosszul lenni.
A bátyáim rám néztek, majd egymásra és újra rám, és ez ujjbegyükkel megtapogatták az arcukat.
— Tényleg rosszul vagy? — kérdezték.
Talán csak egy kicsit rosszul lettem a testvéreimtől és a dühtől, vagy talán egyszerű véletlen? Vagy ki tudja, lehet, hogy a a hagymába fúrt lyukak  tényleg gyorsabb eredményt hoznak?
— Igen — mondtam, miközben a kartont, amit egy kicsit nyirkosnak éreztem, kivettem az egyik, majd a másik cipőmből. — Ti még semmit sem éreztek?

A bátyáim egyszerre néztek a lábukra. Ott nem volt semmi látnivaló. Láttam, ahogy a lábujjaik mozognak a cipőjükk orrában, ahogy rázzák a felsőtestüket , hogy érezzék a lefolyó izzadságcseppeket. Láttam, ahogy a fülükhöz nyúlnak, hogy lázasak-e már.
— Ti idősebbek vagytok — mondtam — és nagyobbak, többet kell várnotok az eredményre.
Az ajtónál megfordultam. A dühöm nagy része már elmúlt. Csak szánalmat éreztem a bátyáim iránt.
— Sok sikert!
De ez már nem segített.

Aznap délután apánk megragadta a kezemet és felkiabált az emeletre, hogy megy-e még velünk valaki a szupermarketbe, ahol mindig kaptunk valami finomságot. Négy órakor anyánk is felkiabált az emeletre, hogy van-e kedve valakinek barna cukros-almás palacsintát enni. És — a nap fénypontjaként — látogatónk is jött, aki elújságolta, hogy vett egy gyors és drága autót és szívesen elvisz vele egy körre mindannyiunkat.
A bátyáim elszalasztották a nap kellemes történését. Kora este hallottam, hogy a fejem fölött tizenkét hagyma esik földre, éppen akkor, amikor a látogató hölgy azt mondta, hogy a gyorsaság és a luxus nem fontos az életben.
— Fő az egészség! — mondta és a bátyáim felé biccentett, akik egyesével bemasíroztak a szobába, és ugyan fáradtnak, de egyébként jól néztek ki.  

Fordította Varga Edit 
Szerkesztette Jankovits Dániel és Tar Noémi