Részlet A bátyáim és én (Broere) c. könyvből, 50-52. o., Uitgeverij Querido, Amsterdam, 2010
Találmányok
Testvérem a biciklije kerekére mutatott és azt mondta nekünk, hogy sürgősen tennünk kell valamit, hogy jelentősége legyen az életünknek. Még semmit sem értünk el, még semmi olyat nem tettünk, amire az emberek emlékeznének, ha holnap meghalnánk. Ismert valakit, aki velünk egyidősen már a saját szerzeményeit játszotta csembalón, és hallott egy fiúról is, aki körülbelül tizenkét évesen festményt készített egy szivardobozra és később híres is lett. Mi elmondhattunk magunkról valami hasonlót?
Nem, nem mondhattunk. Saját szerzeményeinket csak énekelni tudtuk, mert egy hangszeren sem játszottunk. A festékkel is csak maszatolni tudtunk, festeni nem. Semmi olyan dolog nem volt, amiben feltűnően jók lettünk volna, és olyan sem, amiben némi gyakorlással fejlődhettünk volna. Még semmit sem fedeztünk fel és még nem is találtunk fel semmit. Arra viszont emlékszem, hogy párszor szétszedtünk egy babakocsit és egy öreg mosógépet, sőt később még egy tönkrement rádiót is, de arra már nem voltunk képesek, hogy a darabokból valami jelentőset rakjunk össze.
Testvérem a biciklije kerekére mutatott, és azt mondta, hogy valami olyan fontosat kell feltalálnunk, mint a kerék. Valami hasznosat, mint például a tűz, a vízcsap vagy a villanykörte. Csak ezután lesz jelentősége az életünknek.
— Nem lehet ez annyira bonyolult! — mondta a másik testvérem. — Van egy trükk: egyszerűen próbálj olyan dolgokra gondolni, amik még nem léteznek. Nem mondom, hogy könnyű, de egy próbát megér.
A testvéreim tele voltak önbizalommal, és lefeküdtek a fűbe a biciklijeik mellé. Egymásra néztek, főleg az egyik testvéremre, amitől aztán egy idő múlva kinyújtott lábakkal és kezükkel a fejük alatt hanyatt feküdtek, mert nyilvánvalóan ez volt a legjobb testhelyzet ahhoz, hogy az ember feltaláljon valamit.
Én is lefeküdtem.
— Sokáig fog tartani? — kérdeztem.
— Attól függ — válaszolták a testvéreim.
Pár percre csend lett. A testvéreim hanyatt fekve nézték a felhőket, melyek eléggé alacsonyan vonultak el felettünk. Komoly képet vágtak, és láttam a homlokukon, hogy gondolkoznak. Az égbolttal a fejük felett, elsőnek természetesen repülő dolgokat találtak fel, és még pár dolgot, aminek szélre volt szüksége. Ezt azon láttam, amit az ajkukkal csináltak, és ahogy az arcukat mozgatták. Alaposabban átgondolva, be kellett vallaniuk maguknak, hogy egy fajta helikoptert találtak fel, és minden, ami ’egy fajtája’ valaminek, az sajnos már fel van találva.
Az egyik testvérem azt mondta, hogy nem kéne ennyire nagyban gondolkodnunk, és jobb lenne, ha valami kis dolgot találnánk fel.
— Igazad van — mondta a többi testvérem. — Ettől még nem lett könnyebb a dolgunk, de igazad van.
Ránéztem az órámra, mert tovább akartam biciklizni és lassan elfogyott a türelmem, de a kis óramutató miatt hirtelen mégis át kellett gondolnom azt, amit a testvérem mondott, és amit a többi testvérem válaszolt rá. Azt, hogy attól nem lett könnyebb dolgunk, hogy valami kis dolgot kellene feltalálnunk. Nem értettem, hogy a testvéreim miért bonyolítják ennyire túl az egészet.
Ott feküdtek a fűben szétszórva, sóhajtoztak és nyögtek, és lázasan keresték azokat a dolgokat, amik még nem léteznek. Néha egy-egy testvérem a homlokára csapott vagy hangosan azt mondta: Á, mégsem. Éreztem, hogy megváltozik a hangulatuk. Megharagudtak magukra, hogy már olyan sokat gondolkoztak, és még mindig nem jutottak semmire, pedig feltalálnivaló szerintem bőven akadt.
Rájuk néztem, és egyből tudtam, hogy valami fűvel kapcsolatosat kell feltalálnom, hiszen abban feküdtem. Valami hangyás dologra is gondoltam, mert pont végigszaladt egy a karomon. Aztán valami szagokkal kapcsolatosra is, mert tehenek voltak a közelben. Halk hangokra is gondoltam, amik különben nem tűnnek fel, mint a szívdobogás vagy egy bogár szárnyainak zizegése. Boldogsággal töltött el az a sok minden, ami ötletet adott valamilyen találmányhoz. Valami szederrel kapcsolatos dologra is gondoltam, mert épp megkívántam valami édeset, továbbá tudtam, hogy valamit fel kell találnom a lábam alsó felére, mert a talpam már nagyon bizsergett. Valami tollasat is láttam magam előtt, mert gondolatban annyira könnyűvé váltam. Aztán arról álmodoztam, hogy feltalálok valamit, amitől az ember elmosolyodik, és meglepetésemre e találmány magasabb volt, mint a fák és nagyobb, mint a rét és az erdők körülötte.
A testvéreim felültek. Csak valami apróságot találtak fel, mint amilyen a szitkozódás és a sóhaj, és ezzel nem voltak megelégedve. A testvéremet szidták.
— Biciklizzünk egy kört! — mondták. — Találj fel te valamit, olyat, mint a kerék, és mondd el, ha visszajöttünk! Vagy kezdj el csembalózni, vagy szivardobozokra festeni, mit érdekel minket!
— Nem azt mondtam, hogy már ma délután fel kell találnunk valamit — dünnyögte a testvérem. — Tőlem lehet holnap is vagy a jövő héten.
A testvéreim felszálltak a biciklijeikre és lógó orral, lefelé görbülő szájjal elhajtottak. Én mögöttük bicikliztem, aztán egy idő után előttük. Én voltam az egyetlen, aki körbe nézett, mindenfélét felfedezett és közben egy dalocskát fütyült.
Fordította: Tyukodi Tibor
Szerkesztette: Koncz Erika
