Mégsem - Ja, nee

Részlet A bátyáim és én (Broere) c. könyvből, 141-143. o., Uitgeverij Querido, Amsterdam, 2010

Mégsem

Ha nem vesszük fel azonnal a kabátot és a sálat, és villámgyorsan nem indulunk el kifelé, anya odaad minket az első járókelőnek. Már annyira, de annyira elege van belőlünk, és egyszerűen borzasztó, hogy mi mindig csak a bajt keressük a házban.

Még egyik kezünk se volt a kabát ujjában, mikor csengettek. A bátyáim és én megdermedtünk. Hirtelen kiszáradt a szánk, és anya arcát fürkésztük, vajon vár-e valakit, akinek teherautója van és gyerekeket visz el.

Anya nem szólt semmit, csak fújtatott néhányat. Legszívesebben ott helyben elsüllyedtünk volna, igyekeztünk láthatatlanná válni. Odasimultunk a falhoz, meglapultunk a lépcsőkorlát mögött, összekuporodtunk a széken. A szívünk sem tudott volna halkabban dobogni.

Mikor kinyílt az ajtó, fellélegeztünk, mert csak a parasztasszony volt az, aki minden héten eljött hozzánk. Elővette a heti vajadagot, odaadta anyának és odaköszönt nekünk:
— Szervusztok, fiúk!
Tőlünk érdeklődött, hogy vajon a tűzoltóság még aznap kimegy-e a jégre. Ő nem tudott semmi biztosat, de valószínűleg szükség lesz rá.

Már hét napja keményen fagyott, és nem úgy tűnt, mintha a következő héten kevesebb tűzifát kellene majd elhasználnunk.
— Ellenőrizniük kell a jég vastagságát — mondta az asszony. — A jég jól csúszik, ezt mindenki tudja, de bármikor beszakadhat. Nem ez lenne az első eset.
— Tényleg nem — mondta anya, és várt egy kicsit, mert az asszony vett egy hatalmas levegőt, és úgy tűnt, mintha még egy történetbe akarna kezdeni. De nem kezdett semmibe. Bent lassan ugyanolyan hideg lett, mint kint.

Anyára néztünk, aztán a nénire, aki egyik lábáról a másikra állt, majd félig megfordult, mintha indulni készülne. Még „Szép napot!” fog kívánni, mint mindig, mielőtt elmegy, és indul is.
A néni úgy tett, mintha a könyökével oldalba bökne valakit.
— Akkor jövő héten… — mondta anya.
— Jó — mondta a néni. — Jó.

Kezét a szája elé emelte, mintha ellenőrizni akarná, hogy nyitva van-e még. Aztán egy szuszra elmondta azt a történetet, amin évek óta rágódott. Azt kérdezte, vajon anya tudja-e, hogy a kedvenc macskája a jég alatt veszett oda, nem sokkal az asszonyok esete előtt, tavaly télen. És emlékszünk-e még rá, hogy az olvadás után két nőt találtak, egy idősebb asszonyt a féleszű húgával? Ugye emlékszünk erre?
— Karöltve találtak rájuk, mintha a víz alatt megpróbáltak volna továbbkorcsolyázni, még a sapkájuk is rajtuk volt — mesélte a néni.
— Azt beszélik — hagyta rá anya, és hallottuk, hogy a hangja megváltozott, mintha befagyott volna a torka. Aztán az orrával pontot tett a mondat végére. — Gondoljunk inkább valami vidámabbra!
— Jó — mondta a parasztasszony. — Igaz, a jégen csúszkálni jó mulatság. A tél a legutolsó.
Anyának fogalma sem volt, mi lehet a télben a legutolsó.
— Köszönjük! — mondta, és becsukta az ajtót, aztán egy ideig még ott állt, mintha a csukott ajtón keresztül is a parasztasszonyt nézné. Hallottuk, hogy lassan, reszketve lélegzik.
— Nem voltam valami udvarias — motyogott maga elé.

Nem voltunk biztosak abban, hogy tudja, hogy még ott vagyunk. Gondoltuk, egy óvatos köhintéssel emlékeztetjük rá, de nem beszéltünk össze, így mindenki egyszerre kezdett köhécselni.
Anya meg sem moccant. Kis időbe telt, mire felemelte a fejét és ránk nézett. Még egyszer mondta, hogy nem volt valami udvarias. De más nem történt.

A parasztasszony már tíz éve azt mesélte, hogy a kedvenc macskája tavaly télen odaveszett a jég alatt, és a két nő is már tíz éve tavaly került a jég alá. Néhány tél óta mindig újabb és újabb részletek derültek ki a történetből, amelyek egyre cifrábbak lettek.
— Még rajtuk volt a sapka… honnan veszi ezt? — töprengett anya.
— Ki tudja… — mondtuk, és egymásra néztünk. A lépcsőkorlátba kapaszkodva felálltunk, lesimítottuk a kabátunkat és felvettük a sapkát. Mintha az anyag zizegése álomból ébresztette volna fel anyát. Pislogott, és lebiggyesztette a száját.

— Hova-hova?— kérdezte
— Hát, kifelé! — feleltük. — Villámgyorsan!
— Persze, a csatornához, mi? Ha nem veszitek le azonnal a kabátot, nem akasztjátok a sálatokat a fogasra, és nem mentek villámgyorsan a konyhába, becsavarlak titeket egy szőnyegbe, és odaadlak egy teherautósofőrnek.
Mert egyszerűen borzasztó, hogy mi mindig csak a bajt keressük odakint — gondoltuk, és ránéztünk, hogy ő is ezt gondolja-e. — Nem is akartunk a jégre menni!
— Persze, hogy nem! — dohogott anya. — Inkább alá.
Határozottan a konyha felé mutatott:
— Sipirc! — mondta, és megparancsolta, hogy üljünk a földre, a pultra, a kredencre és az egyetlen sámlira. Csendben kellett maradnunk, és nézni, ahogy palacsintát süt nekünk. És nehogy megkérdezzük, miért pont most csinálja ezt, mert nincs semmi különösebb oka.

Fordította: Sápi Ágnes
Szerkesztette: Kerti Anna, Borián Csilla, Brezvai Szilvia, Gábeli Emese, Szarvas Ágnes

Velünk született tudás - Aangeboren

Részlet A bátyáim és én (Broere) c. könyvből, 7-9. o., Uitgeverij Querido, Amsterdam, 2010

Velünk született tudás

A testvéreim és én az ágyban forgolódtunk, és próbáltuk megtalálni a jó oldalunkat. Aznap este valahogy nem sikerült elaludnunk, olyan sok dolog kavargott a fejünkben.  Zsúfolt napunk volt. Annyi mindent csináltunk, hogy még gondolkodni sem maradt időnk, és ezt még elalvás előtt szerettük volna pótolni. Ott forgolódtunk a nagy sötétségben, a hátunkról az oldalunkra, utána a hasunkra, aztán vissza az oldalunkra, mintha a saját gondolatainkban főttünk volna. Úgy tűnt, hogy ennek egyhamar nem is lesz vége, aztán egyszercsak a bátyám a sötétben azt kérdezte, tudom-e, mitől cseng a füle.

— Nem tudtam, hogy neked valaha is csengett a füled — mondtam. — Én még sosem hallottam a te füledet, vagy legalábbis nem emlékszem rá.
A bátyám azt válaszolta, hogy ez őt egyáltalán nem lepi meg.

— Kívülállók nem is hallhatják a csengést. Csak én rémülök meg tőle újra és újra. Te mit tennél, ha egyfolytában a leendő sírodon táncolnának?!

Mivel épp hason feküdtem és egyik fülem egészen a párnába süppedt, csak a felét hallottam annak, amit a bátyám mondott. Időbe telt, amíg valahogy összeraktam a mondatait, és amikor magam elé képzeltem a leendő sírját, ijedten ültem fel az ágyban.

— Biztos vagy te ebben a sír dologban? — kérdeztem. Közben meresztgettem a szemem, de így sem láttam a bátyámat a sötétben.

— Fel sem merül, hogy biztosak vagyunk-e benne — mondta. — Ez olyasmi, amit mindig is tudtunk. Egyfajta velünk született tudás. Valami régi, örökölt dolog: ha cseng a füled, akkor a leendő sírodon táncolnak.

— Akkor hogy lehet, hogy én erről nem tudok? — kérdeztem. 

Lerúgtam magamról a takarót, próbáltam kitapogatni a lábammal a papucsomat a hideg linóleumon, de nem találtam. Lábujjhegyen settenkedtem át a másik szobába, ahol a többi testvérem aludt. Még ők is ébren voltak. Amikor meghallották, hogy a lábujjam a linóleumhoz tapadt, felültek és felkapcsolták a kislámpát. Kérdezték, hogy mi a baj, és olyan arcot vágtak, mint akik azt remélik, hogy nagy baj van.

Megkérdeztem, hogy nekik csengett-e már a fülük, és tudják-e, hogy olyankor mi történik valójában. Visszatartottam a lélegzetemet, hogy legyen lehetőségük gondolkodási időt kérni, de nem volt rá szükségük.  Egyből rávágták, hogy rendszeresen cseng a fülük, és olyankor valaki a leendő sírjukon táncol. Aztán kissé üveges tekintettel meredtek rám, ahogy máskor is szoktak. Ilyenkor mindig tudom, hogy nagyon fiatal vagyok, sőt, túl fiatal. Vagyis  a legfiatalabb.

— Úgy érted, a te füled még sosem csengett? — kérdezte a bátyám.

— Nem, még soha, vagy legalábbis nem tudok róla.

A bátyáim összenéztek, még egyszer szemügyre vették a fülemet, és összehúzták a szemöldöküket.

— Várjunk csak! — tette fel kezét az egyik bátyám. — Te  azt akarod nekem bemesélni, hogy sosem viszketett még  a bal tenyered?!

— Vagy a jobb?! — kérdezte egy másik testvérem. Felhúztam a vállam és megráztam a fejemet.

— Ha viszket a bal tenyered, pénz áll a házhoz — mondta megint egy másik.

— És ha a jobb viszket, akkor meg elköltöd.

Így megy ez.  Bal tenyér a gyarapodás, jobb tenyér a pénzkiadás. Gombóc lett a torkomban. Nézegettem a tenyeremet, ami tudtommal még soha sem viszketett. Nem is csoda, hiszen se nagy gazdagság, se nagyobb veszteség nem ért soha.

— És ti ezt csak úgy tudjátok! — méltatlankodtam. — Miért nem beszélt nekem erről soha senki?

— Ez egy olyan dolog, amit nem kell elmondani  —  felelték kórusban.

— Ez a génjeinkben van. Egyfajta velünk született tudás.

— Ahogy azt is tudja mindenki már születése előtt, hogy ha zúg a füle, akkor valaki róla pletykál — mondta az egyik bátyám.

— Vagy ha ég — fűzték hozzá a többiek. — Igen, ha ég akkor is, meg akkor is, ha viszket. Mindegyik ugyanazt jelenti: valaki rólad pletykál.

Nem bírtam tovább egy helyben maradni. Ennyi újdonságot így egymás után még életemben nem hallottam. Hirtelen minden, amiről már születésem előtt tudnom kellett volna, egy időben jött ki rajtam. Viszketett mindkét tenyerem, és egyszerre égett, viszketett és csengett a fülem.

Ránéztem a testvéreimre: a legidősebbre, a legcsendesebbre, a legigazabbra, a legtávolibbra, a legkedvesebbre és a leggyorsabbra. Mindannyian az orrukat vakarták.
— Jaj, ne! — mondtam. —  Csak nem jelent az is valamit, ha viszket az orrod?
— De, de! — vigyorogtak a testvéreim. — Azt, hogy valaki ránk gondol.

És valóban. Abban a pillanatban apánk lépett be a szobába. Ő gondolt ránk. Ki is osztotta nekünk a pofonokat, hogy csak úgy csengett a fülünk, és még jó sokáig égett is.

Járási Nikolett és Kelemen Ágnes fordítása
Szerkesztette Keserű Júlia, Jankovich Dániel, Varga Edit és Tar Emese