Velünk született tudás - Aangeboren

Részlet A bátyáim és én (Broere) c. könyvből, 7-9. o., Uitgeverij Querido, Amsterdam, 2010

Velünk született tudás

A testvéreim és én az ágyban forgolódtunk, és próbáltuk megtalálni a jó oldalunkat. Aznap este valahogy nem sikerült elaludnunk, olyan sok dolog kavargott a fejünkben.  Zsúfolt napunk volt. Annyi mindent csináltunk, hogy még gondolkodni sem maradt időnk, és ezt még elalvás előtt szerettük volna pótolni. Ott forgolódtunk a nagy sötétségben, a hátunkról az oldalunkra, utána a hasunkra, aztán vissza az oldalunkra, mintha a saját gondolatainkban főttünk volna. Úgy tűnt, hogy ennek egyhamar nem is lesz vége, aztán egyszercsak a bátyám a sötétben azt kérdezte, tudom-e, mitől cseng a füle.

— Nem tudtam, hogy neked valaha is csengett a füled — mondtam. — Én még sosem hallottam a te füledet, vagy legalábbis nem emlékszem rá.
A bátyám azt válaszolta, hogy ez őt egyáltalán nem lepi meg.

— Kívülállók nem is hallhatják a csengést. Csak én rémülök meg tőle újra és újra. Te mit tennél, ha egyfolytában a leendő sírodon táncolnának?!

Mivel épp hason feküdtem és egyik fülem egészen a párnába süppedt, csak a felét hallottam annak, amit a bátyám mondott. Időbe telt, amíg valahogy összeraktam a mondatait, és amikor magam elé képzeltem a leendő sírját, ijedten ültem fel az ágyban.

— Biztos vagy te ebben a sír dologban? — kérdeztem. Közben meresztgettem a szemem, de így sem láttam a bátyámat a sötétben.

— Fel sem merül, hogy biztosak vagyunk-e benne — mondta. — Ez olyasmi, amit mindig is tudtunk. Egyfajta velünk született tudás. Valami régi, örökölt dolog: ha cseng a füled, akkor a leendő sírodon táncolnak.

— Akkor hogy lehet, hogy én erről nem tudok? — kérdeztem. 

Lerúgtam magamról a takarót, próbáltam kitapogatni a lábammal a papucsomat a hideg linóleumon, de nem találtam. Lábujjhegyen settenkedtem át a másik szobába, ahol a többi testvérem aludt. Még ők is ébren voltak. Amikor meghallották, hogy a lábujjam a linóleumhoz tapadt, felültek és felkapcsolták a kislámpát. Kérdezték, hogy mi a baj, és olyan arcot vágtak, mint akik azt remélik, hogy nagy baj van.

Megkérdeztem, hogy nekik csengett-e már a fülük, és tudják-e, hogy olyankor mi történik valójában. Visszatartottam a lélegzetemet, hogy legyen lehetőségük gondolkodási időt kérni, de nem volt rá szükségük.  Egyből rávágták, hogy rendszeresen cseng a fülük, és olyankor valaki a leendő sírjukon táncol. Aztán kissé üveges tekintettel meredtek rám, ahogy máskor is szoktak. Ilyenkor mindig tudom, hogy nagyon fiatal vagyok, sőt, túl fiatal. Vagyis  a legfiatalabb.

— Úgy érted, a te füled még sosem csengett? — kérdezte a bátyám.

— Nem, még soha, vagy legalábbis nem tudok róla.

A bátyáim összenéztek, még egyszer szemügyre vették a fülemet, és összehúzták a szemöldöküket.

— Várjunk csak! — tette fel kezét az egyik bátyám. — Te  azt akarod nekem bemesélni, hogy sosem viszketett még  a bal tenyered?!

— Vagy a jobb?! — kérdezte egy másik testvérem. Felhúztam a vállam és megráztam a fejemet.

— Ha viszket a bal tenyered, pénz áll a házhoz — mondta megint egy másik.

— És ha a jobb viszket, akkor meg elköltöd.

Így megy ez.  Bal tenyér a gyarapodás, jobb tenyér a pénzkiadás. Gombóc lett a torkomban. Nézegettem a tenyeremet, ami tudtommal még soha sem viszketett. Nem is csoda, hiszen se nagy gazdagság, se nagyobb veszteség nem ért soha.

— És ti ezt csak úgy tudjátok! — méltatlankodtam. — Miért nem beszélt nekem erről soha senki?

— Ez egy olyan dolog, amit nem kell elmondani  —  felelték kórusban.

— Ez a génjeinkben van. Egyfajta velünk született tudás.

— Ahogy azt is tudja mindenki már születése előtt, hogy ha zúg a füle, akkor valaki róla pletykál — mondta az egyik bátyám.

— Vagy ha ég — fűzték hozzá a többiek. — Igen, ha ég akkor is, meg akkor is, ha viszket. Mindegyik ugyanazt jelenti: valaki rólad pletykál.

Nem bírtam tovább egy helyben maradni. Ennyi újdonságot így egymás után még életemben nem hallottam. Hirtelen minden, amiről már születésem előtt tudnom kellett volna, egy időben jött ki rajtam. Viszketett mindkét tenyerem, és egyszerre égett, viszketett és csengett a fülem.

Ránéztem a testvéreimre: a legidősebbre, a legcsendesebbre, a legigazabbra, a legtávolibbra, a legkedvesebbre és a leggyorsabbra. Mindannyian az orrukat vakarták.
— Jaj, ne! — mondtam. —  Csak nem jelent az is valamit, ha viszket az orrod?
— De, de! — vigyorogtak a testvéreim. — Azt, hogy valaki ránk gondol.

És valóban. Abban a pillanatban apánk lépett be a szobába. Ő gondolt ránk. Ki is osztotta nekünk a pofonokat, hogy csak úgy csengett a fülünk, és még jó sokáig égett is.

Járási Nikolett és Kelemen Ágnes fordítása
Szerkesztette Keserű Júlia, Jankovich Dániel, Varga Edit és Tar Emese