Sötétség
Édesanyánk az én kedvemért szorosra tűrte be
az ágyneműt, így jó sötét lett a takaró alatt. Koromsötét, különösen az ágy
végében. Az a kevés levegő ott sűrű és meleg volt, és amikor lábamat felhúzva
és karomat összetéve összekuporodtam, mint egy teknősbéka, olyan fülledt lett a
levegő, hogy nem lehetett kibírni.
Amikor majdnem túl késő volt, amikor majdnem
megfulladtam, amikor majdnem becsináltam a félelemtől, mert azt hittem, hogy
nem fogok időben friss levegőt kapni, jöttek a bátyáim és megmentettek a
sötétségtől. Kiabálva beviharzottak a szobába, rám ugrottak, lökdöstek és
ráncigáltak, miközben én — mint egy kisbaba az anyja hasából— az ágy fejénél
feltűntem és levegő után kapkodtam.
— Él még! — mondta ekkor mindig
az egyik testvérem, aki ezzel magyarázta, miért ért fülig a szám. Az arcom
vörös volt és ragyogott a hőtől és a mennyei dicsfénytől. Egész testem
bizsergett, belül ujjongtam, mert még éltem, és még éltek a bátyáim, és
hallottam, ahogy édesanyám pakol a konyhában, tehát még élt ő is.
Eközben kirohantak a testvéreim a szobából,
kattogtak, mint a gépfegyverek és néha hangosabban: dörögtek, mint a bombák,
amik nem sokkal egymás után felrobbantak, és pár másodpercen belül hatalmas pusztítást
végeztek a lépcsőfordulóban és a szomszédos szobákban. Ott feküdtek hatan,
legtöbbször felborult székek alatt, mozdulatlanul, mintha meghaltak volna,
miközben nekem a hasamat kellett fognom a nevetéstől.
Ha anyánknak nem volt túl sok
dolga, dúdolva feljött, megállt a legfelső lépcsőfokon és megrémült a hullák
látványától. Meggyőző volt.
— Jaj, jaj,
jaj! — kiabált, arcát a kezébe temette, majd felkiáltott, hogy széttépi a
szívét a bánat, jaj, jaj, jaj, mindegyik fiamat elvesztettem, de amikor
meghallotta, hogy kuncogok, megkönnyebbülten
felsúhajtott.
— Mégiscsak van egy, aki még él! — mondta ekkor.
Mindig besétált a csapdába.
Mindig sikoltott egyet, amikor a testvéreim hirtelen felugrottak és azt kiáltották,
hogy támadás.
— Feltámadás —
mondta édesanyánk és ugyanazt értette alatta, és semmi sem nyomhatta el az
örömünket.
Élveztük, hogy még élünk, és ezt ki is mutattuk neki átkarolva a
lábát, de egymást is átöleltük vagy vaktában belecsíptünk egymás karjába vagy
lábába, mert akinek fáj valamije, az nem álmodik.
De ez nem
mindig volt jó játék. Egy november este az ágy végében ültem, a takaró alatt. Már
előre örültem annak, hogy jönnek és megmentenek a haláltól, én majd felkiáltok,
ahogy szoktam, pont időben, pont abban a pillanatban, amikor elérném a határt a
,,még nem” és a ,,már nem” között. Figyeltem a körülöttem lévő tompa hangokra, és
legnagyobb rémületemre észrevettem, hogy a szívem sokkal erősebben ver, mint
máskor. Biztos voltam abban, hogy bármelyik pillanatban kiugorhat. Hallottam a
dörömbölést a fülemben, és most — úgy, mint ahogy egy lepke valószínűleg a
bábjában — gombóccá összekuporodva ültem
és hallottam a vérem lüktetését az ereimben. Félelem fogott el. Páni félelem. Folyt
rólam a víz, és elkezdett viszketni a hónom alatt, de én csak vártam a
bátyáimra, ahogyan azt megbeszéltük. Elkezdtem számolni, nem visszafele, hanem
előre, de ezt se nagyon sokáig bírtam, mert amikor észrevettem, hogy a
szemhéjam alatt szokatlanul sötét van, elvesztettem minden érzékemet a számtan
iránt. Már nem láttam villanásokat, amiket ilyenkor mindig látni lehet a
sötétben, és az a narancsos árnyalat sem jelent meg, ami néha feltűnik. Nem
jutottak el hozzám külső hangok. Az egyetlen, amit hallottam, a saját gondolataim
voltak. Például hallottam, amint azt gondolom, hogy már nem pusztán a sötétben
vagyok. Hirtelen ráébredtem: ez már maga a sötétség.
Mintha egy méh
csípett volna meg, olyan gyorsan bújtam elő a takaró alól. Levegő után
kapkodtam, kinyitottam a szememet, majd megkönnyebbülten elmosolyodtam, mert
még éltem. De sötét maradt, koromsötét, és az a borzalmas érzésem támadt, hogy élve
kerültem át a másik oldalra, oda, ahova normális esetben csak holtan lehet.
Próbáltam hívni a testvéreimet, de a sötétség beférkőzött a tüdőmbe, és a
torkomon akadt a nevük. A szomszédból kuncogó szellemeket hallottam. Sőt,
hangosan nevetgéltek. Azt gondoltam, egy ajtó közeledik felé, ami egyszercsak
ott is termett: a sötétben három fénycsík keretezte, és dúdolt, mint
édesanyánk. Aztán hirtelen ki is nyílt.
— Azt hittem,
halottak vagytok —beszélt anyukánk a szobának Csodálkozva nézett végig a
testvéreimen, a legidősebbtől a leggyorsabbig, akik mind ott voltak a szobában
és hahotáztak és a könnyüket törölgették. Már nyöszörögtek a hasfájástól, de
amikor felém mutattak, nem bírtak magukkal.
— Nem, nem, még
élünk — próbálták egyszerre mondani, de nem sikerült.
— Akkor miért
ültök itt a sötétben? — kérdezte anyánk.
Erre a bátyáimnak ki kellett találniuk valamit.
Teknősbéka lettem. Lehajtottam a fejemet és
visszamásztam a takaró alá a sötétbe, hogy dühösen és szomorúan meghaljak. Aki meg
szeretne menteni, annak van még pár perce.
Fordította Jankovits Dániel
Szerkesztette Tar Noémi és Varga Edit
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése